Kanászok földjén

Terra subulcorum regiorum.

Tölgyerdő Somogyban

"......Somogy a század elején csak hírből és egy barátságtalan párversből volt ismeretes. Kinek jutott volna eszébe tapasztalás végett keresztűl utazni egy várostalan vármegyét, melynek minden érdekessége Szigetvárnál kezdődött és végződött is? És a ki végig bolyongta is, balitélettel gazdagon lépte át, s még gazdagabban hagyta el határát; mintegy kötelességének tartotta tapasztalatát minél érdekesebb nagyításokkal megtoldva terjeszteni, és beszélni a szokatlan népviseletről, a szokatlan tájbeszédről és a szokatlan erdőségekről. Mert erdő erdőre borúlt mindenfelé; árnyékos bükkösök, sötét tölgyesek, félelmes nyíresek mindenütt. Ilyen a vidék lent a Drávára dőlve a folyam hoszszában Zákánytól Szigetvárig, keleten az egész Zselicz, és még föntebb Csoknya, Mesztegnye s Karád felé, föl a Balatonig.

Kanászok

Királyi nyájak, magyarán szólva disznócsordák birodalmai voltak ezek az erdők a Bélák korában. Udvarhely Drávára dűlő erdőségeiben, Berzencze alatt tanyáztak a királyi kanászok; sőt a falu nevéből itélve maguk a Bélák is gyakran fölvonatták itt sátraikat; legalább III. Bélának egyik oklevele 1193-ból ezt bizonyítja. Királyi családi birtok, Terra subulcorum regiorum. Királyi kanászok, kik a futó IV. Bélának Segesdtől Dalmatiáig kiséretűl is szolgáltak.

Valóban ez az erdőség egészen királyi kanászoknak való hely volt: és utódaik, noha keveset tudtak az ősi hagyományokból, meglehetősen királyi kanászok módjára éltek, maguk alkotta szabadalmaikkal az agarévi, szentai zsitvai és atádi erdőkben....."

Karádi népviselet

"....A folytonos semmit- vagy igen keveset-tevésben unatkozó erő birkózásban, baltavetésben,
famászásban, bujkálásban, csínytervezésben, erőszakban és ha néha városba, vásárba, búcsúra került, véres verekedésben edzette magát, s igen gyakran Kaposvárott vagy a tapsonyi vasak közt senyvedt el, vagy a törvényfán szakadt meg. Széles fekete szalaggal beszegett sulyos vargánya-kalapjával, czifrára kihányt rövid veszprémi szűrével, háta közepéig sem érő gallértalan ingével, száz redőbe szedett, hosszú rojtos, rövid gatyájával, telekes bocskorával, balkézben viselt fényes baltájával, középen két felé választott, részben hátára szabadon omló, részben füle mellett csimbókba kötött fekete hajával, hetvenkedésével és káromkodásával: ez volt a kanász..."

Juhászok

"....De az erdők ritkúlnak, az irtások tágúlnak, a majorok szaporodnak, a csárdák pusztúlnak, a kanász dicsőség napja lehanyatlik, és a tenyérnyi széles vörös posztóval szegélyezett, selyem virágokkal kihányt kanász szűrt tisztes pitykés dolmány váltja fel balta helyett ártatlan furkósbot lesz a kezebeli; és káromkodás helyett halk füttyentéssel kormányozza a koczát az az emberséges, bár kissé szennyes, nyírett hajú polgári alak, a ki a fatörzsön ülve, figyelemmel olvassa a múlt heti újságlapot, melybe szalonnáját takargatta az asszony.

Hatalmának egyébként is hanyatlania kellett. Ősidőktől fogva ő volt az első pásztorember az erdős Somogyban; a legtörzsökösebb minden pásztorok között, mert hiszen lám, őtet még a török sem bánthatta, nem is sarczolhatta. De az irtások terjedésével, a majorok szaporodásával, a vadas erdők megtilalmazásával birodalma egyre szűkebb határok közé szorúlt, s az ő hanyatlásával arányban növekedett a selymes birkák őreinek tekintélye. Emberségesebbek, írástudóbbak, vagyonosabbak, helyhez kötöttebbek; belegeltetnek az erdők közé mint újabb foglalók a birkás gazda és az ő bojtárjai, a kiknek szintén vannak hosszú kampós botjaik, de a kampó magából az anyafából kifaragva és nem vasból vassal pántolva, tisztes jelvényűl csupán és nem verekedés végett viselve, mint az Alföldön..."

Földbirtokos a tanyán

Forrás:

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben. Somogy megye (Baksay Sándor)

A 2. világháború Berzencén

Hitler 1941 április 6.-án hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát, és szövetségeseivel együtt megszállta. Az akcióban részt vett Magyarország is, amely néhány hónapja kötött örök barátsági szerződést Jugoszláviával. Budapest azzal indokolta a támadást, hogy mivel a horvátok kikiáltották függetlenségüket, Jugoszlávia megszűnt és a szerződés érvényét vesztette. Az invázió több irányból történt, Belgrádot már az első napokban súlyos szőnyegbombázás érte. A felkészületlen jugoszláv hadsereg hamarosan összeomlott. Magyarországhoz csatolták  Muravidéket, a Muraközt, Bácskát és a Drávaszöget. A szomszédban megalakult az usztasa Független Horvát Állam, amely magába foglalta Bosznia-Hercegovinát is.

Irány Jugoszlávia

Elmondások szerint a Jugoszláviát megszálló német csapatok egy alakulata Berzencén is áthaladt Nagyatád irányába. A parancsnok szitkozódva forgatta katonai térképét, mivel azon járható makadám út volt feltüntetve a valóságban sáros járhatatlan út helyén. Hírlik, hogy már akkoriban is csaltak az útépítési költségekkel és csak a térképeken jelölték a nyomvonalat járművekkel járható útnak. A falusiakat kirendelték, hogy tölgyfákat vágjanak és döntsenek a sáros vízátfolyásos nagyatádi útra, hogy járművek át tudjanak haladni.

1944. március 19-én szállják meg a náci Németország csapatai Magyarországot, hogy megelőzzék azt a veszélyt, amit a Kállay-kormány béketapogatózásai jelentettek a Harmadik Birodalom számára. A németek a kurszki vesztes ütközet után fokozatosan szorultak ki a Szovjetunióból, ezért úgy vélték, a fronthoz egyre közelebb szerveződő magyar ellenállás már fenyegeti a biztonságukat. A megszállás eredményeként Magyarország megmaradt önállóságát is elvesztette, a németek korlátlanul érvényesíthették akaratukat.

A német 69. különleges hadtestnek Horvátországból, délnyugati irányból kellett behatolnia az ország területére és a Dráva-hidak biztosítása lett kitűzve fő műveleti célul két harccsoportjának. A Zwade-harccsoport a drávai átkelést Varasd közelében hajtotta végre, majd a Balaton mindkét irányában Székesfehérvár irányába nyomultak.

egy Flak 88-as légvédelmi ágyú

A Berzencére bevonuló német csapatok a vasútállomás magyar alkalmazottait teljesen lecserélték, és az objektumot német katonai irányítás alá vonták. Innentől leállt a polgári közlekedés, kizárólag a Wermacht alakulati használhatták a vasúti pályát. A közeli partoldalakba légvédelmi tüzérséget telepítettek. Sem az állomást, sem a katonai ütegeket nem volt ildomos megközelíteni a helyieknek. A falu igazgatását és mindennapjait a megszállás nem érintette. A berzencei zsidóság számára azonban végzetes volt. 1944 április 26.-án éjjel 3 óra felé elhurcolják a berzencei zsidóságot, majd deportálják őket a haláltáborokba. Magyarország megszállásával a szövetségesek célpontjává vált. Az Olaszországból felszálló bombázók Berzence fölött is átrepültek. Az ország északi része felé tartó B-24-esek szinte eltakarták az eget és vonulásukat mély morajlás kísérte. Ilyenkor megszólaltak a légvédelmi ágyúk, bár az égboltot befeketítő pamacsok nem tettek kárt a repülőkben. Igaz egyszer bombatalálat érte Berzencét is.

A támadás helyszíne a Kossuth utcában

A Kossuth utcán haladó tejes szekeret támadta meg egy vadászgép mivel valószínű tartálykocsinak nézte. A tejeskannákról visszatükröződő napfény villanását a pilóta célpontnak minősítette. A kioldott bomba a lovaskocsit ugyan nem találta el, de az  50-es számú ház mellé csapódott és a környék épületeiben is kárt okozott. Senki sem sérült meg, mivel a falusiak a mezőkön dolgoztak szokás szerint. Egy alkalommal egy visszatérő bombázó lezuhanó üzemanyag póttartálya okozott riadalmat. A falusiak megtalálták a fák közé esett alumínium tartályt és az alján megmaradt kevéske kerozint benzines öngyújtóik feltöltésére használták.

Ahogy a front közeledett újra számolni kellet a németek jelenlétével. 1944 őszén a szovjet csapatok feltartóztathatatlanul törtek előre Magyarország területén. Belső Somogyot 20 ezer holdon változtatták aknamezővé, a földeket, a réteket, legelőket lövészárkok és harckocsi akadályok hálózták be. A makacs ellenállás oka nemcsak az 57. szovjet hadsereg előre­nyomulásának fékezése volt, hanem a zalai olajmezők védelme, amely a német hadigépezet üzemanyag szükségletének zömét biztosította. A „Margit vonal” a harmadik ­védelmi rendszer volt, amit a németek Magyarországon kiépítettek. A vonal somogyi részének északi pontja Balatonkeresztúr volt, majd Marcali – Mesztegnyő - Böhönye­ – Nagyatád - Barcs vonalat követte egészen le a Dráváig A vonal védelméért Kiskorpád és Nagybajom között a műút mindkét oldalán olyan elszánt, végsőkig menő küzdelem folyt, amely a magyarországi harcok legsúlyosabb ütközetei közé tartozott. 

Az SS 13. „Handschar” (handzsár) fegyveres-hegyi hadosztály katonái 1944 december 4.-e éjjelén vonultak be Berzencére. A német tisztek és altisztek által irányított horvát-bosnyák alakulat Zágráb alól érkezett a vonal védelméhez és feladatul kapta Nagyatád-Háromfa-Heresznye -Babócsa térség védelmét. A csapatokról elmondható, hogy a német katonai jelentések olyan gyenge harcértékű és alacsony harci kedvvel rendelkező alakulatként jellemezte a hadosztályt, amelyet kizárólag nyugodt arcvonalszakaszon, és nem szovjet csapatokkal szemben lehetett csupán alkalmazni. Berzence hátországul és pihenőhelyül szolgált a nagyatádi harcok idején. A falusiak házaiban szállásolták el a tiszteket és legényeiket. A lakóknak nem lehetett beleszólásuk a dolgok menetébe. Így történt, hogy a később bevonuló bolgár csapatok elöljárói ugyanabba a tisztaszobába kerültek elhelyezésre, ahonnan a németek sietve távoztak. A katonák táborhelyül a "Parag"-ot választották, ahol a falusi gyerekek kíváncsisága mellett gyakorlatoztak. A Festetics kastélyt kórházzá alakították. Egy német őrnagy, aki a ott halt meg sokáig nyugodott a berzencei temetőben míg nem exhumálta a német hadisír gondozó hivatal.

Horvát-bosnyák SS katonák állomásoztak Berzencén

Január 21-e után a Nagy­atád előtti térségben a németekkel szemben a 1. Bolgár hadsereg III. hadtestének 8. gyalogos hadosztálya foglalt állást. A bolgárok azonnal kísérletet tettek Nagyatád elfoglalására. A város azonban a német védelmi rendszer fontos pontja volt. Aknazárral vették körül és jelentős erőket összpontosítottak körzetében. A horvát-bosnyák alakulatok és a bolgárok közt rendszeresek voltak az összecsapások Nagyatád, Háromfa, Heresznye, Babócsa körzetében. A bolgárok be-be töréseit a hadosztály sikeresen verte vissza. A harcok állóháborúvá merevedtek a következő három hónapra. Szemtanú visszaemlékezéseire hivatkozva a nagyatádi arcvonalból visszavont horvát katonák porosan, sebesülten hevertek végletekig kimerülten a piactér fái tövében. 

Egykori "bukó" a régi malomnál

Március 28.-án a somogyi front egész hosszában a szovjet és bolgár csapatok megkezdték a tüzérségi előkészítést és felkészültek egy nagyszabású támadás megindítására. A németek menekülőre fogták a dolgot és kivonták csapataikat Berzencéről. Ám előtte összeterelték a falu teheneit és útnak indították nyugat felé. Egy parasztembert arra kényszerítették, hogy tehenes kocsiján lőszereket vigyen a frontvonalak mögé.  Harckocsiakadályként torlaszt építtettek a falusiakkal a piactérre felvezető úton a domboldal kivágott fáiból. Néhány utász maradt csak, akik aláaknázták Berzence hídjait, a malmot, a vasúti átereszeket, az állomás víztartályát, majd a fölrobbantották azokat. Aztán gépkocsira ugorva sietve távoztak Csurgó-Somogycsicsó irányába. A falusiak dermedten figyelték, ahogy megsemmisül a falu infrastruktúrája életet jelentő malma. Március 29-én hajnalban megindult a somogyi fronton is a szovjet és bolgár csapatok támadása. A támadók leküzdve a védők szívós ellenállását, több helyen áttörték a "Margit vonalat" és sorra foglalták el a front mögött lévő somogyi községeket. 

A frontvonalakat rögzítő pozíciók szovjet katonai térképeken

1945 március 29.-ére esett a bolgár csapatok bevonulása Berzencére is. A bolgárokat a falu elöljárói fogadták a falu határában, mivel úgy gondolták jobb a békesség. A falu nem tanúsított semmilyen ellenállást, így a  lakosság békésen tűrte a felszabadítók ténykedéseit. Mást nem is tehetett, mivel a rekvirálások a háború természetéhez tartoztak. A Vadaskerti utcában öszvérekkel bekvártélyozott híradós katonák kérdés nélkül törték föl a kasokat, hogy teherhordó állataikat megetessék a kiömlő

A háttérben bolgár katonák egy Vadaskerti portán

terménnyel. A harcoló alakulatok átkutatták a házakat, a kastélyt. Mivel a kastély aláaknázásától tartottak ezért először a falusiakat küldték be fosztogatni a bátor felszabadítók. A front Csurgónak vonult tovább, de a hátvédként bevonuló hadtáp a háború végéig maradt. Szemtanú elmondása alapján egy mozgópékség állomásozott a piactéren, ami rendszeresen kenyeret sütött és a falusiakat is megkínálta az illatos pékáruval. Az a pár péklegény itt érte meg a háború hivatalos végét is, amit úgy éltek meg, hogy a háziaktól elkérték a férfi ünnepi ruhákat, hogy végre civilként ünnepelhessenek.              

2.vh. berzencei katonák. Hátul balra a nagyapám.

A 2. világháború a berzencei emberek számára is veszteségeket okozott. Apákat, ifjakat soroztak be és küldtek az orosz frontra, hogy onnan soha, vagy csak a hadifogságból térjenek vissza. Az elesettek névsorát lásd a nagytemplom falán. A legifjabb korosztályt, a  14-18 éveseket a Levente mozgalom tagjaként a német megszállás alatt Ausztriába, ill. Németországba hurcolták, ahol német SS légvédelmi egyenruhájába bújtatták őket, és katonai kiképzésben részesültek. Feladatuk lett volna, hogy védjék az amúgy vesztésre álló birodalmat. Erre azonban nem került sor, mert hamarosan a szövetségesek fogságába estek. A háború vége után hazaengedték őket.

I. vh. emlékmű Babócsán 

Forrás:
Waffen Gebirgs Division der SS „Handschar”
Adatközlő:
id. Radics Béla

Miről mesélnek a fák?

Valamikor, tán nem is olyan régen, volt egy szép falu. Lakott ebben a faluban számtalan, dolgos kezű, jóravaló ember és amazoknak sok-sok egészségtől kicsattanó, víg kedélyű gyereke. Hej! Volt is oka a falusiak vidámságának, hiszen övék volt a világon a legszebb, legcsodálatosabb erdő.

Ez a szépséges-szép erdő otthont adott megannyi dús lombú, görcsös ágú öreg fának, akiknek szomszédságában kecsesen hajladozó, sudár szálfák nőttek. A vén fák közelében gyors folyású csermely csörgedezett, amely hűs itallal szolgálta ki a meg-megszomjazó madarakat. Jó meleg időben vadjácintok árasztották szét finom illatukat, magukhoz édesgetve a méhek zsongó-bongó rajait. Esténként fészkeikre aludni térő varjak csete-patéjától volt hangos a határ. Minden évszak csodaszép volt ebben az élettel teli erdőben. Az öreg fák nagyon szerettek itt élni. Gyakran mondogatták is fiatalabb társaiknak:

- Akkor lesztek majd igazán boldogok, ha eljönnek hozzátok a gyerekek. Várjátok hát türelemmel őket!

Csakhamar úgy is lett. Amikor újra eljött a tavasz, az óvónénik, tanítónénik elkísérték a fákhoz a gyerekeket.

Hajaj! Volt nagy öröm a kerek erdőben! Az öreg fák földig hajtották görcsös ágaikat, hogy a gyerekek megtapogathassák milyenek a rügyek, a friss hajtások, hogy megnézhessék miből alakul ki a virág, a falevél. Távolban a kis patak ilyenkor még vidámabban csörgedezett. Hívta, csalogatta magához a lelkes diákcsapatokat, akik gyakran kirándulni jártak ide, csatakiáltásuk messzire elhallatszott.

Csakhamar eljött a vakáció ideje, s nyáron a gyerekek szívesen játszottak a legöregebb fa tövében. A fiúk itt tanulták meg a kunyhóépítés fortélyait, a lányok koszorúba kötötték az erdő virágait. Az erdőben az őszi vasárnapok is vidáman teltek, a friss levegő idecsábította a családokat is. Az anyukák babakocsiban tologatták kicsinyeiket, az apukák ehető gombákat gyűjtöttek és a kutyusok vidáman csaholva incselkedtek a patak partján ugrándozó békákkal. Késő délutánonként sportolók kocogtak a puha, avarral borított erdei utakon. Aki pedig megbetegedett máris sokkal jobban érezte magát, ha kiadós sétát tett az erdő belsejében.

Ha eljött a tél, fürge szánkók siklottak a havas lejtőkön és a hangos gyerekkacajt messzire fújta a szél. A falu népe és az erdő elválaszthatatlanok voltak, a dolgos emberek a fárasztó munka után alig várták, hogy ismét láthassák az erdőt, amelyre oly büszkék voltak. A fiatal szálfák is ekképp suttogtak a lágy szélben:

- Jó itt élni, hiszen az emberek jók, szeretnek és óvnak mindnyájunkat.

Az éjszaka csendjében az emberekről álmodtak a fák, és várták a nappalt, hogy újra találkozhassanak velük.

De jaj! Egy napon aztán minden rosszra fordult és megtörtént a baj. Furcsa emberek látogattak el az erdőbe, kiknek nagyon megtetszett annak szépsége. Ezt gondolták:

- Miénk lesz ez a világszép erdő, csak magunknak akarjuk! Ha kell, sok pénzt adunk érte!

Amikor a falusi emberek ezt meghallották, nagyon szomorúak lettek. Bizakodva ekképp suttogtak:

- Az nem lehet, hogy elválasztanak minket!

De hiába volt minden, amazok addig-addig mesterkedtek, míg minden az ő tervük szerint alakult. Másnap nagy munkagépekkel érkeztek, hatalmas cölöpöket vertek a puha erdei talajba. Végül erős dróthálót feszítettek a kerek erdő köré. A vaskapura pedig óriási lakat került, hogy a faluban élők ne találkozhassanak a kedves öreg fákkal. Azóta lehet hallani hogyan sírnak, jajgatnak a fák. Mind ezt kiáltják:

- Jaj nekünk, elvesztünk, nem láthatjuk soha többé a barátainkat!

Sajnos manapság is így van ez, mostanában már kihalt az erdő, a kis madarak is elköltöztek, a patak is alig-alig csordogál már.

A faluban azóta szomorúak az emberek, nem kacagnak tiszta szívből a gyerekek, a kutyusok sem találnak békát a játékhoz.

A betegeknek és a sportolóknak is nagyon hiányzik a tiszta levegőjű erdő. Üres és elhagyatott most az erdő, csak az ormótlan lakat éktelenkedik a kapun.

De az öreg fák még bizakodnak, hátha feléjük téved egy-egy régi ismerős. A minap éppen arra jártam, akkor panaszolták el nekem a vén fák ezt a szomorú történetet. Lelkemre kötötték, adjam át barátaiknak üzenetüket: visszavárják még a gyerekeket és a falusi embereket.

Talán egyszer majd lesz valaki aki a lakatot örökre eltávolítja a nagy kapuról és újra örülhetnek egymásnak emberek és fák.

Ez volt hát egy igaz történet az erdőről, aki nem hiszi, járjon utána!
(Breda)