Tikkasztó nyári meleg, szemkápráztató napfény, izzadságtól átázott ing, ziháló tüdő. A test felfrissülésre vágyik. Sokan nyaralnak a Balatonon a tehetősebbek az Adrián. Mások húzzák az igát itthon a földeken, vagy a munkahelyek fülledt csarnokaiban, helyiségeiben. Végre véget ér a munkaidő az ember hűsítő habokra gondol, a napi robotot feledtető délutáni kiruccanásra vágyik. De oly távoli, oly elérhetetlen mindez. Legközelebb a gyékényesi kotró adna felüdülést, de hát messze is van, minden nap eljárni drága mulatság. Kéne valami megoldás, hogy Berzencén maradva a nyár örömeit is élvezhessük, ne csak a kínt, a forróságot. Lehetőség nincs.
De tudjuk, mert emlékszünk voltak szebb napok is. Igen, ott volt lent nekünk a Garics tengerkék vizével, simogató hűs habjaival. Délután, vagy kora este kerékpárral, kocsival csapatostul indultunk le a mi kis riviéránkra, hogy csatlakozzunk a parton lazulók táborához. Már az oda út is feledhetetlen volt. Ahogy elhagytuk a falut a Drávamente jellegzetes tája fogadott. Legelők, ligeterdők mentén suhantunk. Biciklivel hosszabb volt az út, de annál élvezetesebb. A kaszáló illata a tücskök ezreinek ciripelése, a dús fűben legelő marhák látványa a időtlenség és nyugalom hangulatát árasztotta. Jobbra-balra tekingetve lépdelő gólyák, vigyázban álló kócsagok fehérlettek a vizes réten. Lassan megérkeztünk a kavicsos bejáróig, majd letérve máris a strandon találtuk magukat. A látvány és a az tudat, hogy nekünk is van vízpartunk mindenkit felvillanyozott. Méghozzá nem is akármilyen: ragyogó türkizkék kristálytiszta vizű tó, a vadon közepén. Igaz csak megtűrt “betolakodók” voltuk, ezt talán nem mindenki tudta, mert engedélyek híján másnak nem számítottunk. De egy darabig valahogy a jóindulat és a megértés állapotában lubickolhattunk. Talán ezért fejlődtek a dolgok is abba az irányba, hogy soha nem történt baj. Kialakult egy közösség, amely önszabályozó rendszert épített be a strand életébe. Ne szemetelj, használd a vizesblokkot, ne merészkedj túl messzire a parttól! És létrejött a csoda. Enyhén lejtő kavicsos partját önkéntesek egyengették, töltötték föl sekélyre. A közeli kis szigetet fahíddal kötötték össze, ugráló rámpát nyújtottak a víz fölé, és bizony az élelmes vállalkozó büfét rittyentett a partra.
A strandnak hamar híre ment és nemsokára vidékről, sőt külföldről is érkeztek látogatók. Nemegyszer sátortáborozók, baráti társaságok partijaitól nyüzsgött a part estétől-reggelig. Hogy milyen is volt a helyszín, hát elmondom. Ahogy bejutottál, egyből a végtelen víztükör látványa fogadott. Ilyen kékséget csak egy tenger adhat vissza. Balra egy hamisítatlan kis homokos focipálya kapukkal, mellette röplabdapályával. Ha nem zavart a forró homok óriásikat lehetett focizni, röpizni. Jobbra árnyas fasor mellett állt Béres András büféje. Nem holmi “üvegtigrises “
bodega, hanem szilárd placcon álló faház, burkolattal faoszlopos fedett kerthelyiséggel. Árult Ő mindent. Hamburger, hot-dog, sör, bor, üdítő, jégkrém volt kifogyhatatlanul. Kellet is, hiszen szombatonként este diszkó(!) szórakoztatta a népet. Az épülettől balra állt a kikötő és ugrálópalló, ahonnan óriási fejeseket lehetett ugrani a mély vízbe. A kikötőben vízibiciklik himbálóztak, amikkel vadregényes kirándulást lehetett tenni a távoli vizekre. Bánhatja aki kihagyta. A vízben hemzsegett a nép. Kicsik és nagyok no nem túl messzire merészkedve, mert mindenki tisztelte a mélységet és tudta onnan nincs vissza út. Ezért jelentett némi biztonságot az árnyas sziget és fahíd amely összekötötte a parttal. Volt érzékelhető cél, amit el kellett és lehetett érni, ha megkísérelted átúszni a távot.
Ha átmentél a szigetre tüzet rakhattál és nyárson szalonnát süthettél. A fahídról is ugrálhattál a vízbe, senki nem szólt rád. Egyébként is íratlan szabályok voltak érvényben ami azt jelentette, hogy mindent szabadott csinálni a józan ész határain belül. Miután fürödtél egy jót és élvezted barátaid ismerőseid közelségét visszaindulhattál feltöltődve a másnapra. Bőrödön érezted a nap illatát odaképzelve a tenger sóját, mert nem túlzás valóban egy tengerpart élményét kaptad, amit csak egy tengerparton élő érezhet, amikor fürödni megy imádott lakóhelye tengerpartjára.
A szomorú valóság az, hogy ebből már semmi nincs meg. Már fénykorában végett vetettek a jó világnak. Rendeletekkel, razziákkal, tiltótáblákkal. Túl szép volt ahhoz, hogy fennmaradjon ez a földi paradicsom. Túl jól érezte magát az egyszerű nép, ezen sürgősen változtatni kellet. Míg a határ túloldalán ugyanilyen bányák mellett békésen megférnek a pihenőhelyként üzemeltetet strandok, éttermek, lásd Šoderica, addig itthon a tiltás az akadályok gördítése a megoldás. A bányatulajdonos tökéletesen elégedett a fennálló helyzettel. A bánya bőségesen árasztja magából a profitot, nem dolga kompenzálni a falut ért mindennapi kamionterheléseket, a megvalósulatlan turisztikai lehetőségeket. A berzenceiek meg magasról le vannak........
A strandnak hamar híre ment és nemsokára vidékről, sőt külföldről is érkeztek látogatók. Nemegyszer sátortáborozók, baráti társaságok partijaitól nyüzsgött a part estétől-reggelig. Hogy milyen is volt a helyszín, hát elmondom. Ahogy bejutottál, egyből a végtelen víztükör látványa fogadott. Ilyen kékséget csak egy tenger adhat vissza. Balra egy hamisítatlan kis homokos focipálya kapukkal, mellette röplabdapályával. Ha nem zavart a forró homok óriásikat lehetett focizni, röpizni. Jobbra árnyas fasor mellett állt Béres András büféje. Nem holmi “üvegtigrises “
