Részlet Benkő László: A Zrínyiek/A lángelme című regényéből:
"– No, emberek! – lépett a mindig tettre kész Kis Farkas a harcosok elé.
– A tábornok urak éppen most tárgyalják, hogyan legyen tovább. Tegye föl a kezét, akinek kedve támadt kicsit megrezzenteni a kontyost! Nosza, rögtön jelentkezett néhány alacsonyabb rangú tiszt és vagy száz közvitéz, hogy máris mennének.
– Több csapatra oszlunk, az enyém támad elsőnek! A pisztolyokat töltsétek meg, jól jöhetnek! Lándzsát, szablyát, csákányt hozzatok! Elkapjuk a janicsárokat, akik a legközelebbi árkokat ássák, és megpróbáljuk tönkretenni a mozsarat, amit már megint előbbremozdítottak. A katonák lázasan készülődtek, és Kis Farkas utasítására két szakállas puska célba vette a törököt a tó felőli oldalon, elterelve a figyelmét. Ugyanekkor megszólaltak a muskéták is, a vár előtti árkokból.
– Indulás! – vezényelt Kis Farkas, aki két mezítelen szablyát vett magához a kicsapásra, és könnyű sisak védte a fejét. – Jobbról kerülünk a patakon át, egyenest a balszárny legközelebbi árkainak! Úgy verekedjetek, mint a patás ördögök! Farkas bevette a csapatába Oroszlán Jakabot is. Vele tartottak régi, kiskomáromi cimborái is, akiktől sosem vált meg. Átjutva a patakon és annak ingoványos partjain, oldalvást csaptak a török haránt ásott árkaira. Az árkokban meglapuló janicsárok erre valóban nem számítottak, de a fölöttük húzódó földhányások mögül néhány puskás azonnal előbukkant, és golyóbisok fütyültek Kis Farkas vitézeinek füle mellett. A távolság nem lehetett tán ötven lépés sem.
– Rohamra, emberek! Ne várjuk meg, míg újra töltenek! Negyven vitéz egyként zúdult az árkokra. A janicsárok lándzsára, jatagánra, handzsárra kaptak, és pillanatok alatt összegabalyodtak a magyarokkal. Jakab levágott egyet, egy másikat átszúrt a szablyával, aztán csaknem maga is rázuhant, mert az árok széle beomlott a lába alatt. A társa rántotta vissza, és együtt huzakodtak két olajos képű kontyosra, akik az árokban próbáltak menekülni, elérve a hosszában futó, kiásott utat. A vitéz az egyiknek félig lemetszette a fejét, aztán otthagyta vérében, Jakab meg az árokba ugorva a másik után szaladt, és hátulról vágta belé az acélt.
– Szép volt, kölyök! Láttam! – hallotta Kis Farkas hangját, de máris előtört néhány janicsár. Kis Farkas kezéből egy széles vállú, félmeztelen janicsár a pajzzsal kaszálva kiverte az egyik szablyát, de a másik a bordái között hatolta mellébe.
- Jakab! Máté! Segítsünk nekik! - süvöltötte Kis Farkas, és szélvészként rontott a törökre. A két szablya halált osztó gépezetként járt a kezében. Nem sokan tudtak jobbal és ballal egyaránt vívni, de aki Farkasnál tanulta a hadimesterséget, az bárhol megállta a helyét. Szinte a semmiből bukkant fel egy janicsártiszt közvetlenül Jakab mellett, és a kezében ott meredezett a pisztoly.
- Jakaaab! - üvöltötte Kis Farkas, és ekkor a pisztoly elcsattant. A golyóbis Jakab nyakát súrolta, de a következő pillanatban a főtiszt egyetlen villámgyors csapással, csuklóból levágta a janicsár kezét.
Jakab erre figyelt fel, és vérző nyakát tapogatta, de Farkas megrázta a fejét:
- Csak karcolt!
Ám ekkor a mozsárállás előtt négy puskás emelkedett. Tán tíz lépésre se lehettek...
Csaknem egyszerre dörrentek el a fegyverek, de a magyarok abban a minutumban rájuk vetették magukat, s összekaszabolták mind.
- Így csináljuk mink ezt, ugye, Farkas? - kiáltotta rekedten a kiskomáromi Köves Máté. - Gyerünk, robbantsuk fel ezt az átkozott lövegállást!
- Vissza! Vissza, emberek... - hallották Kis Farkas hangját, ami váratlanul kínzó köhögésbe fúlt.
- Vissza...
Egy pillanatra mindenki megdermedt, a csapás után megtorpant a szablya. Kis Farkas a földhányásra esett, s még megpróbált lábra állni, de orrán-száján dőlt a vére.
- Mi van veled, cimbora? - ugrottak hozzá hárman is.
Köves Máté a vállára kapta, mint egy zsákot, a többiek pedig fedezték. Rohant Kis Farkassal a lejtős árokban a domb aljának, a vár felé. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszaértek a patak partjára és eltűnhettek a palánk mögött.
Ott Máté óvatosan a földre fektette Kis Farkast.
-Na! Szólj már, cimbora! Hallod? Hé, te!
-Hagyd! - sóhajtott a melléjük térdelő Gerő Pista. - Mostmá' odaátra jutott, Nézd a szemét...
Farkas mélybarna szemeiből eltűnt a fény. Egyetlen lövés találta, baloldalt a mellkasán, ami tán átfutott a szívén és szétroncsolta a tüdejét.
Köves Mátét még nem látta senki könnyezni, és alighanem Kis Farkasnak egyetlen vitézét, cimboráját sem. Most azonban könnymaszatos arccal cipelték fel testét a várba, és fektették a fal mellé. A német parancsnok helyettese valamit kiabált nekik, és a hangjából fenyegetést véltek, a vitézek, de Gerő csak megvetette előtte a lábát, és a fiatal tiszt jobbnak látta, ha többet meg sem szólal.
Zrínyiért Oroszlán Jakab vágtatott el. A tábornokok még mindig sátorban tanácskoztak.
- Nem bemenni! - állt elébe az őr, de Jakab félretaszította és máris a sátorban termett. A tábornokok és
főtisztek meglepetten bámultak rá, de ő nem törődött senkivel és semmivel. Zrínyihez hajolt:
- Nagyságos úr, kérem, ha tud, most jöjjön....
- Mi történt, Jakab?
- A... Kis Farkas... - felelte a vitéz, és a pillantásából a bán azonnal megértette.
- Bocsássanak meg az urak, de... van valami, ami nem várhat - pattant fel, és a sátor előtt nyeregbe kapott.
Zrínyi-Újvárban Kis Farkas egyszerű ravatalt kapott, és maga a bán mondta a gyászbeszédet.
- Sosem kérdezett, csak tette a dolgát. Sosem hátrált, szembevágtatott az ágyútűzzel is. Ilyen vitézek csak kivételes esztendőkben születnek. Ő volt ennek a seregnek a szíve, lelke. De hiszem, hogy jó dolga lészen odafönt, mert egész sereg szolga szórja majd a lábai elé a mennyei rózsaszirmokat, és lesik minden kívánságát.
Keresztet vetett a Zrínyi-lobogóval letakart testre, és Kis Farkas mellére fektette a főtiszt kedves szablyáinak egyikét.
- Hátha kell majd odafönt is, Farkas. Csak használd, ha a török szolgáid nem fogadnak szót! Fogadjon téged az Úristen igaz örömmel, tartsa halhatatlan lelked nagy tisztességben. Aztán, ha majd mink is az ő ítélőszéke elé kerülünk, kérlek, szólj az érdekünkben néhány jó szót...
A várbéli németeket nem érintette meg a szertartás, nem is értették, miért éppen ez az egy kap ekkora végtisztességet. A bánnak is könnyes volt a szeme, amikor Oroszlán Jakabot és Farkas régi cimboráit hívatta.
- Még ma elindultok vele Légrádba, és eltemetitek. Senki másra nem bíznám... Keressétek meg a papot. Az asszonyok pedig gondozzák a sírját. A neve nem mehet feledésbe!"
(Velimir Vukšić illusztrációi)
