Az alábbi kis novella a Berzencéről elszármazott Oláh István tollából származik. Bizonyítva mennyi tehetség születik falunkban. István jól érzékelteti a régi kor berzencei emberének karakterét, habitusát, sajátos "ő"-ző nyelvjárását.
A nyitott szobaajtón át, a konyhából, halk szipákolás hallatszott. No meg a vekkeróra, egyhangú ketyegése.
A hold besütött a szoba ablakán. Sápadt fénye végignyújtózott a két egymás mellett lévő megvetett üres ágyon és ezüstös glóriát font az ágyak fölött függő Krisztus töviskoszorús feje fölé. Valahonnan kakaskukorékolás hallatszott. A kiáltó hang átsuhant az alvó falu felett. Csönd.... fülbe muzsikáló, szunnyadó csönd!
A szoba félhomályában mocorgás, aztán a májka csoszogott végig a simára tapasztott agyagon. Két hosszú hajfonat simult széles, csontos hátához, mint valami erős kenderkötél.
-Hun vagy...? Hallod é...?
A mogorván ásítozó nyitott kémény felől szaporább szipákolás, aztán hirtelen kibuggyanó asszonysírás, föl - föl csukló zokogás töltötte be a konyhát, szobát. Sercent a gyufa. Az öregasszony a petróleumlámpát leakasztotta a falról, körülnézett. A világosságra a kemence alól ijedt csipogás és a sárga tyúk megnyugtató kotyogással bújt elő.
A kamra falának támaszkodva, durván faragott kis széken ült a fiatalasszony. Az öregasszony menye. Teste, válla rázkódott a sírástól. Sötét haja kócosan hullott az arcába. A tenyerébe hajtotta fejét és sírt zokogott szüntelen. Májka melléje kuporodott.
- No... ne sírj no... csak magadat emésztöd......
Hirtelen nem tudott mást mondani. Nem jutott eszébe egyéb vigasztaló szó. Mit is mondhatott volna?
Mivel tudná megbékíteni a menyét úgy, hogy ne bántsa a fiát!
"Istenem! De nehéz is anyának lönni! Peddig nem érdömli a kiméletöt a Jani. Pocsék, utolsó embör lött az utobbi hónapokban. Istenöm! De hát ki tuggya, hogy mi a baja? Nem szól senkinek. Az anyjának meg a feleségének elmondhatná.... de nem szól.... az a borzasztó, hogy nem szól! Nem vót ilyen az előtt.... mi üthetött beléje? Hiszen nem gyerök má! Házas embör!
Pünkösdkor lössz két esztendeje, hogy esküdtek. Itt van ez a kis mönyecske. Mint a falat könyér! Egy haragos szava nincsen se az uráhó, se hozzám se....."
Gondolta végig az öregasszony.
"A tulajdon leánya sem lehetne jobb! Dógos, tiszta, nem pazarló, szereti is a Janit, azt látni löhet.... hát mi bajja akkor - mért csavarog el minden éccaka, mint akit űznek.
Mög se melegszik, csak odavet egy-két goromba szót, azt se, mondja; beföllegzött!
Még legény korába is megmondta mindig:
- Édösanyám ide – vagy odamögyök- ekkorra möggyüvök!
Mög is gyütt! Haj jaj! Hol löhet most is? Merre tekerög így éccakának idejin?
Hát való ez? Röndös embör csinál így? Hej Istenöm, de möglátogattá minket...."
-Erzsi!.....Hallod é leányom.....? Gyere be..... feküggyé le...... majd hazagyün.... ha akar!
Szögezte le az öregasszony. A fiatalasszony duzzadt vörös szemhéjai alól gyűlölködve nézett az anyósára. A májka őszinte szánalmat érzett a menye iránt, és nézi - nézi vén, megtört fényű szemeivel a szipákoló nyeldeklő asszonykát, aki így összegörnyedtén csak árnyéka a néhai büszke járású, mindig dalos kedvű leánynak.
De mint a gyufa ahogyan az imént kilobbant, úgy lobbant haragra a fiatal asszony.
A szó vágott a menyecske szájából, mint a szíjostor sziszegve, fájón és ütések nyomán véres csíkok fakadtak az öreg asszony anyai szívében.
-Maga.... maga is az oka, hogy én ilyen szöröncsétlen vagyok! Mer csak ajnározza, kerülgeti a fiát, mint a vén macska az egy szem kölkit...., ahelyett, hogy mögmondaná neki...., hogy ne kutyákodjon...., hogy böcsüjje mög az otthonát! Miben van hiánya neki?
-Azt mongya mög? Hát bántom én? Rossz vagyok? Nem viselöm a gondját? Nem vagyok asszonya neki? Köll én mellüllem elcsavarogni?
-Hát mondja mög? Más jobban mögtakaritaná? Hát nem dogozok én, ölöget? Egész nap gürcölök mind a barom!
-Se éjjelem - se nappalom nincsen! Azér, hogy lögyön! Hogy szörözzünk valamit!
-Mögmondta édösanyám előre! Megmondta milyen életöm lössz!
Hirtelen csapott fel a hangja, mint a vércse vijjogás.
-Az apja is ilyen vót! Azt hiszi, hogy mer maga nem beszél róla én nem tudom? Az is ippen ilyen kocsmázó, sömmi embör vót.
-Azér nincsen most se többjük, mint amikor össze kerűtek. Mer hagyta!
-Mer maga hagyta!
-Mer akkor is csak ilyen töhetetlen vót, mint most.
-Ki neveete a Janit? Maga! Mér nézi el, hogy engöm ögyön, kinozzon itt a fia?
-Hát van lölke magának? Istenöm..... én nem türtőztöthetöm tovább magam!
-Neköm ölég vót!
Újra elővette a sírás és fojtogatta, rázta, mint a vihar a fát.
Egy-egy szófoszlány bugyborékolt belőle elő.
-Nhem...nhem...inkább a Drávának....de....nhem....élek.....így....mint....mint....a kutya....mhég...annak is.....több...böcsülete van....van....mint.....neköm.....
Az özvegy öregasszony torkát, valami föltorlódott keserűség markolászta, s csak ült, kucorgott az asszonyka mellett és meredt szemmel nézett a semmibe....A mondanivaló, ki kívánkozott belőle. Mert muszáj valamit mondani, hogy meg ne fojtsa a keserűség.
-Ne bánts lányom. Nem én vagyok az oka..... én nem ilyennek neveetem.
-Jó gyerek vót a Jani....nem vót ilyen.....nem tudom mi lőtte....nem mongya neköm se.... neköd se...a hitös feleséginek .
-Mögmondhatná....Mér nem vallattad ki...én nem mondtam, Isten lássa a lelkömet, én nem mondtam neki...hogy....én..én..én nem mondok neki semit.!...hogy kinozzon tégöd....mér mondanám? Neköm...épen olyan kedves vagy....mint ű....én...engöm ne bánts, mert igaztalan vagy....ha engöm bántasz....úgyis bántott a sors ölöget. Még te is....phedig - phedig....
Lassan megeredtek szeméből a könnyek, végig gurultak sokráncú napégette arcán, aztán a menye domború combjára hajtotta fejét, elakadt a szava és kínos öreges sírás szakadt föl a melléből. Az utolsó szavakat, inkább önmagának, mint a fiatalasszonynak motyogta.
-Az apját.... azt... ne báncsuk...a hottat azt....ne báncsuk...mer mögver az Isten.... bennünket...az hadd nyugodjék....békében...
A menyecske fekete haja, az öreg asszony dérlepte fejét cirógatta, és így összeborultan, mint két sorsüldözött a védelmet nyújtó bokor alján sírtak, zokogtak szüntelen....
János valami ismerős és mégis különös hangra ébredt.
Csrr...csrr...csrr!
"Mi a? Az eső esik? Nem löhet, mer besüt a nap az istálló ablakon."
Fölül. Alatta furcsán zizeg a széna. A hajából is széna szálak meredeztek elő.
Az ujjaival fésülte, húzogatta ki őket. Álmos. Rettenetesen álmos. A lábát úgy érezte nem is az övé. Tegnap hajnal óta nem vetette le a csizmát. Valami pokoli tűz égette a gyomrát. A nyelve érzéketlen száraz volt, büdös borszag böffent ki belőle.
Csrr...csrr...csrr..
- Mi a? - A hang irányába nézett. A tehén mellett piros fejkendő.
"Aha! Erzsi fej..."
A fejében valami furcsa szorítást érzett. Kusza össze - visszaságban képek jelentek meg ellőtte. Gyulladt szeme szaporán pislogott. A nap, a fény bántotta a szemét.
"Vissza köllene feküdni. Hány óra löhet? Rögge hatkor szokott az Erzsi fejni, merengett."
Csrr...csrr...csrr...!
"Hogy is van az a nóta amit este fujtak a pincébe? Nocsak! Elfelejtöttem. Híjnye a fene.... no, hogy is kezdődött?
Mögvan:
Réten- réten, sej a Börzöncei réten....
elvesztöttem a zsebbe való késem.
Késem után a karika gyűrűmet...."
Csrr...csrr...csrr...!
"Föl köll keni! Mög köll mosdanyi! Erzsi fej. Biztos mög is ötetött má. A malacok rínak. Még nem kaptak eleségöt."
-Pi -pi -pi -pipi nee -pi -pi....
"Ahá! Édösanyám a baromfiknak szór egy kis szömöt. A lovakat meg kőne pucóni. Az asszony fél tőlük!
Persze. A Sármány harap. Rúg is a büdös dögje. Hiába, föl köll keni. De nem, előbb hadd mönnyön ki az asszony. Majd.... azután. Igaz, hogy úgyis möglátott amikor begyütt az istállóba. Hogyne látott vóna! Hiszen nem bujtam el. Itt feküttem a szöme előtt. De nem szót.
Nem kőtött föl. Nem hát! Haragszik. Haragszik? Háát.... valahogy..... akárhogyan nézzük is... Van is oka haragunni! Én nem haragunnék? Az más. Neköm löhet. Löhet? A mindenségit, valahogy nem jól van! Mer mégsem löhet. Ha férfi is az embör, azér... csak nem jól van igy, ahogy van. A tavasz úta kevés éccaka tet el csavargás nékül. Minek az? Hát nincs az embörnek otthona? Mér kújtorog mint a kivert kutya? A Berci az töheti! Özvegy embör, bánatába iszik!
A Ferkót mög ehagyta a felesége, mer ivott! Most iszik. Minek köll barátkozni az ilyenökkel. Éccakárú -éccakára a pincébe kuncsorogni.
Hiszön van itthon bor, ha inni akar az embör gyeröke! Nem mondja senki, hogy ne igyon. De hát nem is annyira a bor, inkább a beszégetés, hiszön, nem járnak űk menyecskék után! Eszük ágába se vót ilyesmi.
Hát olyan nagy baj, ha elbeszélgetnek egy kicsit estinkint? Osztán megisznak pár pohár bort.Nem kerül az pézbe! A fene ott ögye mög, aki sajjnája azt a kis bort.
Hát ki dogozik egész nap, mint a barom? Má ezt is sajnájják? Hű a keserves mindenit möggyulad a belem.
Tejet, egy kis tejet kéne inni. Az jót tönne..."
-Erzsi hallod e?
Az asszony nem szólt semmit, csak fejt, egyre gyorsabban fejte a tehenet. Szaporábban csurgott a lé a sajtárba, a jó meleg tej. Az edény szélén széles habgallért vert a csorgás.
-Erzsi....hallod e?....aggyá egy bögre tejet ide....
A menyecske, hóna alá kapta a kisszéket, fél kézzel a sajtárt fogva, sietett ki az istállóból.
Az ajtóból szólt vissza az urának.
- Aggyon a nehézség.....-már az udvaron sietett keresztül, amikor hozzá tette:....abba a részeges lump gyomrába.
-Mönnyé oda, ahun az éjje vótá!
Az öregasszony egy vödörben, korpás moslékot kevert a hízónak.
Föltűrt fekete ruhaujjából mint egy szögletes fadarab, úgy nyúlott ki erős, csontos keze.
A könyökéig rakódtak bőrére az apró korpapelyhek. Riadtan nézett a menyére:
- Fő keet?
A fiatal asszony arca piros, mint a tűzláng, szinte remegni látszott szája széle.
-Fő!
Egy szóval se mondott többet az öregasszonynak, aki a nehéz vödörrel a kezében lebotorkált a konyha előtti lépcsőkön. Ment megetetni a hízót.
Az utca végéről hangos tülkölés, malac visítás, röfögés, ostorpattogás. Hajt a kanász!
A konda egyre szaporodott. A kiskapukon három - négy ragacsos szőrű kócos mangalica süldő tolakodott kifelé. Az egyik házból a gazdaasszony kiabált a kanásznak:
-Vendel tee..!
-A göbénket majd hajtsd a kan felé! Tarcsd rajt a szömödet!
Fölébredt a falu. Innen-onnan szekerek fordultak ki az utcára. Ekézni, kapálni köll a kukoricát. Az asszonyok, lányok, tejeskannákkal siettek a csarnok felé.
Janiék előtt három darabbal nő a konda. Erzsi dühösen csapta be a kiskaput.
Az anyós a kútnál a moslékos vödröt öblítette éppen. A csirkék egymást csapkodva csipegették a földre hullott korpa és moslék maradékot.
Erzsi hirtelen a gyomrához kapott. Iszonyú szédülés kerülgette. Forgott vele az udvar, aztán elerőtlenedett a belső része is és dőlt belőle a reggelire evett aludttej!
-Szent Isten mi ez? Jaj mi van velem? Teremtőm ne hagyj el!
A pince előtti nagy diófához támolygott és átölelte annak gyűrött repedezett törzsét, majd lassan lecsúszott a földre. A szeme előtt különös, félkarikák kóvályogtak. Valahonnan messziről, nagyon messziről hallotta anyósa sikoltását.
-Jézusmáriám! Erzsi!.... Jani tee.... Jani....
-Jani...az istenfádat....
Az ura nevének hallatára, mintha éles karmokkal tépnék a bőrét.
"Csak ő ne, jaj... csak ő ne....."
Aztán minden csendes lett, nem látott, nem hallott semmit.
A szobában kellemes hűvös volt. Fenyő és alma szag. Májka, egy apró kis fenyőágat tett a vasalóba , annak a szaga érződött. A szekrények tetejére rakott piros cirmosalmák -még volt egy pár darab a tavalyi termésből- a gyümölcsös kertek finom illatát lehelték magukból.
Márai doktor a körorvos, egy székre tett lavórból kezet mosott, az öreg asszony egy tiszta, fodormenta szagú törülközőt tartott a kezében.
Megilletődött arccal hallgatta az orvost.
-Nem olyan komoly az eset Jalics néni! Nem kell úgy megijedni. Fiatalasszony, erős asszony, szép asszony hamar kiheveri a bajt. Csak a nyugalom kedves Jalics néni a nyugalom!
-Egy kis idegesség..... egy kis neuraszténia....Istenem... de hát ezek.... asszony betegségek.
Pár napig ágyban marad a menyecske....Elmúlik kedves Jalics néni....Egészséges lesz mint a makk! Amíg ilyen fiatal az ember, nem ér rá betegeskedni.
Márai doktor a szék karfájára terítette a törölköző kendőt, és a kis táskáját fogva kilépett a konyhába, az ajtóból köszönt vissza a betegnek.
-Sok szerencsét fiatal asszony...pár napig ágyban maradni.
-Majd, fölírok valamit. Isten áldja!
Jalicsné a kapuig kísérte az orvost és gondterhelt arcán látszott, hogy valamit kérdezni szeretne. Gond szántotta arcában, mint ijedt madárfiókák nyugtalanul repdestek a szemei.
Rekedt, félénk volt a hangja amikor megszólalt.
-Doktor úr kéröm....tudom, hogy Erzsi előtt nem akarta a doktor úr....
Az orvos arcára kiült valami kis elnéző, megértő mosoly, már az utcáról szólt vissza.
- Ne aggódjon Jalics néni. Nincs ok az aggodalomra. Egyszerű lelki megrázkódtatás, talán a tudatos öröm is hozzájárult.
A doktor a kisajtó gerendájára tette a kezét és úgy fél oldalt hajtva a fejét, félig komoly, félig huncut pajkossággal mondta ki a nagy titkot.
-Unoka lesz, Jalics néni, bizony....unoka.
-Reméljük, hogy fiú. No Isten áldja magukat!
Az öregasszony még a köszönést is elfelejtette, talán nem is hallotta az orvos utolsó szavait. Unoka! Jóságos atyám...unoka...fiú... mint a Jani vót, apró kis feketeszemű kölök....eleven mint a csík.....rossz mint az ördög....hogy ögyem a kis szivit....Jani...Jani hol vagy? Jaj...elmönt má mikor az orvosér, még nem gyütt haza....Nem is tuggya... Istenöm....kis unoka....fiú Jézusom az a szögény asszony mög maga van ott benn. Jaj mihő kapjak? Jó kis csibe levest kőne csináni neki....pi-pi-pi-pipikém...pipi nee...jaj... hozom a kést...unoka... kis unoka....
Jalics Jani, hazafelé meglátta, hogy az apósa szőlőkarókat farag az udvaron.
Nagy halom akác forgács hevert, az öreg Hajdú körül. Az ismerős hangra fölütötte a fejét, s kezében lehanyatlott a rövid nyelű ácsszekerce.
-Jó napot!
A vője állt kint a kerítés mögött, fél testtel magasodva a lécek fölé.
-Aggyon Isten. Merre vótá?
-A Márai doktort híttam mihozzánk!
Jani, konokul bámulta a kerítést.
-Nocsak! Édösanyád?....
-Nem. Az Erzsi......
-Az Erzsi?.... -az após hangjában ijedtség bujkált.
-Az!
-Mi lölte?
-Nem tudom. Eszédűt. Édösanyámma vittük be. A diófa alú....Hányt is....
-Hányt?....mögütötte magát?
-Nem... nem tudok rúla....szójjék má majd be....- s fejével intett a ház felé.
-Szólok! Nem gyüssz be?
-Nem. Sietök haza...Isten velük!
-Veled is.
Az öreg hajdú, meggörnyedve az üléstől, sietett a kert felé....messziről kiabált.
-Erzsi!... Anyjuk!....Erzsi tee....- a kertajtón a kilenc éves Feri gyerek a legkisebb Hajdú ivadék szaladt be az udvarra.
-Édösapám, a Jani sógorunk vót itt? - izgatott piros volt az arca, az apja mogorván felelt.
-Az hát! Hol van anyád?....-a gyerek, futás közben kiabálta.
-Háttu a kertbe, krumpit szöd.....
Kirohant az utcára, körülnézett, s megpillantotta sógorát, vagy öt házzal odébb, amint sietős hosszú léptekkel mérte az utcát.
- Jani bátyám....Jani bátyám.....
Jani a gyerek hangját hallva megállt, visszafordult. Mosolygott. Csak a kutya tud olyan igen nagyon örülni a gazdájának, ahogyan a Feri gyerek nekirontott.
-Jani bátyám,... Jani bátyám, hová mögy?
S a sógor derekát ölelgetve lógott rajta, mint valami kolonc. Csupa tűz, csupa öröm, rajongás, ahogyan ölelte, birkózta ez a pöttömnyi emberke az erős nagy férfit.
Perzselt a szeme a nagy szeretettől.
-Nyughass má no!- Csitította Jani a gyereket, aki egy kicsit lehűlve hátrább lépett és durcásan kérdezte.
-Mér nem gyütt be mihozzánk?
A sógor, a nagy erős sógor simogatta tekintetével a fiúcskát a kis sógort.
-Nem értem rá.
-Nem hát! Mer mindig a pincéket bujja. Mivelünk má nem törődik.
A férfit, megütötte a szó. Szigorúan kérdezte.
-Ki mondta ezt neköd?
-Édösapám! Mög édösanyám is!
-Űk mondták?
-Űk!
"Hm! Má ezök is! A mindenségit, má ezök is. Hát az egész falunak nincs más dóga, mint űtet lesni? Hogy a tűz égesse meg űket. Má a gyerök is. Persze mer otthun hajja. Magátú nem mondaná" Gondolta. "Pedig szereti űtet ez a kölök, ű is szereti. Eleven. Mint egy kis csikó.
Játékos akár egy kis macska. Hiszön azér gyerök... hadd játszon. Lám most is milyen örömme futott utánnam. Nem köll elkedvetleniteni. A gyerök észre vönné, ha valaki nem sziveli. Fél is az olyan embertűl. Ű tűle nem fél. Nem hát. Mér féne? Porba mászó kora úta játszok vele. Hozzám nőtt. Mint az ásza bárány a juhászhoz. Milyen durcás. Akár a nénje.
Formázza is. Tisztára olyan férfi, gyerökbe. Még a természete is. Mög köll vigasztani."
-No se baj, Fercsi. Erzsi nénéd möggyógyul oszt elgyüvünk. Oszt csinálunk kis szekeret.
-Jó lössz?
Feri gyerek kerekre tátotta a száját.
-Az Erzsink beteg? - éppen olyan félénk volt a hangja, mint előbb az apjáé.
-Az a. Beteg.
-Azér nem gyüttek mostanába? - remény és kétségbeesés bujkált a szavaiban.
-Azér.
Jani érezte, hogy hirtelen melege lett, nagyon melege. Föl s le ugrált az ádámcsutkája.
A kis sógor, elszontyolodott. Megsimogatta a fejét.
-Ne hogy elpityeregd magad! A kutyafáját. Milyen katona lössz belüled? Mi?
Fercsi szeme fölcsillant.
-Huszár! Olyan mint Jani sógor vót.
-Nem igaz.....baka lösző....!
-Nem! Huszár löszök!
-Azér se. Baka lösző....!
-Isten fáját! Huszár löszök.
Jani elnevette magát: Muszáj nevetni a gyerök makacsságán. Huszár akar lönni. Ha bosszantani akarja, csak azt köll mondani neki, hogy "Baka lösző!" még toporzékol is mérgibe.
"Talpra esött egy kölök. Haj, ha űneki egy ilyen fia löhetne... Virgonc hét ördög természetű kis lurkó.... Mit nem adna érte? Pöttömnyi korába fölültetné a lóra. Föl bizony!Akárhogy sápitozna az anyja. Az biztos, hogy nem anyámasszony katonája lönne belüle.
Bekocsiznának a vásárokra.... Nagyatádra, Barcsra, Csurgóra.... vönne neki kis szíjjustort, zergetollas kalapot, kis csizmát a lábára... mindent. Mindent a kutya mindenségit!
Az anyja kötne neki jó meleg kesztyüt, gyapjú mellinyt, hogy mög ne fázzon a szánon, télön.... De nincs! Nincs és talán nem is lössz.... Hát akor minek a garas kuporgatás?
Ki a fenének rakosgatni élire a pézt? A sírba nem löhet evinni. Éni! Éni köll az embörnek.
Igyon, ögyön, az az űvé, amit mögiszik, mögöszik. Spórujjon az a menydörgős ménkű!"
-Jani sógor.... - a gyerek hangjában könyörgés rezgett.
-Mit akarsz?
-Elmöhetök most Erzsi nénémhő?
"Most elgyünni? Nem! Most nem jó lössz. Még igön zivataros az ég a ház fölött. Most nem."
-Most ne gyere Fercsi! Ott van a doktor. Majd estére, vagy holnap. Jó lössz?
A Ferigyerek végleg elszontyolodott. Éppen csak el nem sírta magát.
-De... De édösanyámmal elmöhetök?
-Édösanyáddal elgyühetsz. No eriggy haza, mer apád keresni talál. Isten veled.
-Mögyök... csértessék....
Megfordult, s nagy ugra-bugrálásokkal mint egy kecskegida, elindult. A házuk elől visszakiáltott.
-Jani bátyááám....
"No mi a fenét akkar ez a gyerök?" Visszanézett. A Fercsi ott kapaszkodott a kerítésükön, onnan kiáltotta, mikor már a kapufélfát nyargalta.
-Jani bátyám..... huszár löszök.....
-Az a fenét, rongyos baka lösző.... Azér se! -s a gyerek beugrott az udvarba.
Majdnem az éppen ott szunyókáló kutyának a nyakába. Végig szaladt a nyitott verandán, s messziről kiabált a kertből kijövő anyjának.
-Édösanyám, a Jani sógor most mondta, hogy az Erzsink beteg.... Édösanyám.... est...
Nem tudta befejezni a mondani valóját, mert az éktelen kiabálásra a nagy fekete bakmacska
hátracsapott fülekkel, kiugrott a nyitott konyha ajtón, éppen Fercsi szaladó lábai közé vetette magát. A macska iszonyú nyávogással hömpölygött le a lépcsőről, míg a gyerek nagyot puffant a téglázott folyosón.
Szempillantás alatt ugrott talpra, és az ajtó mögé támasztott szemétlapátot dobta a kandúr után.
-Hogy a rossebb övött vona beléd... Majdnem el ejtetött....
Jani amikor haza ért, az udvar üres volt. Már amennyire egy udvar, üres tud lenni, ember nélkül.
Minden a helyén volt és mégis hiányzott valami ahhoz, hogy életet, mozgó eleven életet lásson az ember szeme. A baromfiak szanaszéjjel kapirgáltak a falat csipkedték.
A kacsák a dudafára pislogtak, fél szemmel, várták, hogy lepotyogjon a gyümölcs. Az ólak felől malacsivítás, és az anyadisznó öreges röfögése hallatszott. A megszokott, mindennapi kép, mindennapi hangok. Az ellustult vén őszült pofájú kutya fölemelte a fejét a kiskapu nyikorgására.
Csak a gazda. Elnyújtózva feküdt tovább az istálló fala mellett. Erősen odatűzött a nap. Néha kaffant ha a sok légy közül egy az orrára szállt.
A szája szélén véres apró tollpihék árulkodtak. A konyhaajtóval szemben, ágas-bogas elszáradó szelencefa, cserép köcsögök voltak rátűzdelve. A beton itató vályú szélén, verebek ugráltak, csipogtak. Ijedten rebbentek föl amint Jani a kút felé közeledett.
A kamra végében favágó tőke. Régen száradó, behasogatott tölgyfa tuskó. Körülötte rőzsegallyak, összetört fadarabkák.
Jani bepislantott a konyha ajtón. Az anyja háttal állt, nem látta mivel ugyan csak el volt foglalva. A lépéseket hallva megfordult. A kezében félig kopaszított tyúkot tartva.
A tyúk nyakán, véres tátongó seb, keskeny tarajos feje sután lóbálódott az átvágott nyakon. János lehajtott fejjel lépegetett az istálló felé. Az öregasszony az asztalra tette a szárnyast, és a fia után sietett. Kötényében megtörölte vizes, tollas kezét, s álla alatt szorosabbra húzta a fekete kendője csücskét. János az Istálló ajtónak támaszkodva várta az anyját. Szemben álltak. Mind ketten lehajtott fejjel. A fiú szólalt meg elsőnek.
-Vót itt a doktor? - rekedt, halk a hang, csak úgy a fogai között szűrődött a szó.
-Vót.
-Mit mondott?
Az öregasszony erős, széles háta megremegett, küszködött a sírással....
-Azt mondta, hogy... hogy pihenni kő az Erzsinek.....
-Mást nem szót?
-Meg azt.... hogy kiméni kő.....meg hogy..... olyan asszony betegség.... nem köll mögijenni....
János, nagy megkönnyebbüléssel fölsóhajtott.
"Az jó! Ha a doktor azt mondta, hogy asszony betegség, az jó. Akkor nem köll mögijenni."
-Még mit mondott? - tüzes kíváncsiság leskelődött a kérdés mögött.
-Amikor elmönt, akkor mondta, hogy..... - Májka nem tudta tovább fűzni a szót, előbbre lépett és odaborult a fia kemény, erős mellére.
-Jani.... Janikám.... - szipogta.
-Mit mondott a doktor!? - markolta meg durván az anyja vállát Jani kétségbe esetten.
Az öregasszony felszisszent a szorításra. Fölnézett a fiára, hűséges barna szemei a könnyek mögött is mosolyogtak.
-Janikám..... unokám lössz.... a doktor mondta..... azér nem köll mögijenni.
-Unoka? Jánossal megfordult az udvar. "Unoka... unoka..." dobolt a fülében a hír, amely váratlanul jőtt mint a nyári zivatar.-Édösanyám!....
Az öregasszony összerezzent a kiáltásra.
-Édösanyám... hajja.... fiam lössz! Édösanyám.....- s úgy ölelte magához az öregasszonyt, hogy annak bele ropogtak a csontjai. De ű azt nem bánta. Odasimult a fiához, az ő erős, rossz, gonosz Janijához és ölelte, szorította, mintha egyszerre akarná szeretni, büntetni.
Lassan bontakozott ki a fia karjaiból. Még el-elakadt a hangja, amíg elmondta azt, amit el kellett mondania.
-Jani... Jani fiam.... Tudom, hogy te, nem vagy rossz embör.... Gyeröknek is jó vótá. Én nem tudom fiam, mi vót veled.... nem mondtad... nem is kérdöztem... a magad emböre vagy,... én nem akarlak bántani fiam... de ne tödd azt, amit eddig. Én az anyád kérlek.... fiam, én jót akarok neköd.... ott a feleségöd.... jó is, szép is...
-Janikám... mire való az a kutya élet?... Van neköd otthonod... mögböcsülünk itt... Erzsi is... én is...
Jani, csak nézte az anyja fekete kendőjét.
"Nem tud az embör ilyenkor mit mondani. Nem is löhet. Nehéz ujjat húzni azzal, akinek igaza van. Hát még ha az anyja és a felesége mond igazságot az embörnek. Ott fejet köll hajtani. Ha csak, nem bolond az embör. Már pedig ű nem az. Nem is vót soha. Igaz, hogy az elmúlt fél esztendőre, nincsen mentség. Arra nincs. Elcsavargott, elszökött az otthonából. De mögbolondut vóna, ha nem mögy. Mönni köllött. Üres vót a ház! Az Erzsi, az itt vót. Az itt. Meg az anyja is. De valaki hiányzott. Egy apró kis kölök. Egy visító, rugdalódzó, hempergő, kis kölök. Barnahajú, barnaszömű, mint ű, mög az anyja, az Erzsi. Mer más, ki löhetne más az anyja, az ű fiának? Az Erzsi. Csak ű. Más senki! Jó asszony. Hűségös. Igazi jó feleség. Nem is gondút ű soha, senki másra. Nem. Az Isten lássa a lölkét. Ezöntúl se fog. A Berci, meg a Ferkó, hadd kújtoroggyanak, éccakánként a högyön. Azokat nem várja senki. De neki? Fia lössz... anyjának únoka..."
-Édösanyám, benn van az Erzsi?
-Benn van fiam. Bemész hozzá?
-Bemögyök.
-Mönnyé fiam... Köll ilyenkor a jó szó az asszonynak.... mönnyé gyerököm.....
János lehajtott fejjel állt meg a szobában. Hűvös csendesség vette körül.
Erzsi a fal felé fordulva mozdulatlanul feküdt az ágyban. Sötét haja fekete folt a fehér vánkoson.
Nagy szemei a falon kerestek valamit. János szeretett volna mondani valami nagyon szépet, valamit, ami megbékítené az asszony szívét, de nem jött ki más a száján, csak a neve.
-Erzsi.... Erzsikém....
Az utóbbira, feléje fordult a sápadt arc. Az ajkak vértelenek és némák, de a szemek, annál beszédesebbek. Egyszerre vádolnak és simogatnak. Hűséges barna asszony szemek. Azok tudnak így nézni. Fájdalmasan, megbocsátón, panaszkodóan.
"A régi Jani szólalt meg az előbb. A jó, a kedves, a szerető, az ő Janija. A másik, az nem ű vót. De ez, aki itt áll pirosan, szégyenlősen ez az űvé. Senki másé. Az ő gyerekének az apja. Aki még csak lössz, majd."
Szende leányos mosolyt öltött az arca. Már nem haragudott.
Jani egyetlen ugrással dobta magát az ágy szélére. Nagyot reccsent a deszka.
Félig kihúzta a feleségét a dunyha alól, és szorította, csókolta, ahol érte. Erzsi nem védekezett.
Elerőtlenedve hagyta. Olyan jól esett, ez a bolondos nagy szeretet.
A csiklandozó bajusz incselkedése. Az erős férfikarok ölelése. Tudta, érezte, hogy megint a régi, az igazi Jani öleli. Halkan súgta maga elé.
-Utolsó, rossz kutya vagy,....
Jani fülét, megtalálta a szó. Kiegyenesítette derekát, de nem engedte el az asszonyt.
-Csak vótam. - bűnbánattól volt terhes a mondás.
Erzsi fürkészve nézett a szemébe.
-Biztos?
-Biztos!
Jani most már gyengédebben húzta magához az asszonyt, s szégyenlősen susogta:-Erzsikém.... No.... Fiú lössz? - Az asszony elnevette magát.
-Hunnan tuggyam én azt. Fiu?.... Persze.... fiu lössz..... Jancsika.....
Májka szólt be a fiának.
-Édösfiam, vághatná egy kis fát, hama mög akarom főzni ezt a tyukot.... Mönnyé... Janikám.....
-Mögyök.
János fütyörésző kedvvel csapkodta az ágakat. Két ölben alig bírta bevinni a konyhába.
Az ajtófélfáról leakasztotta a pince kulcsot, és egy nagy kék zománcos korsóval lement a pincébe. Sokáig lent volt. Az öregasszony már kitálalta a párolgó csibe levest, a fia még mindig nem jött elő. Utána ment. A Jani körül, fehér volt a föld a sok faforgácstól. Szanaszét, fúrók és szerszámok hevertek.
-Mit csinálsz fiam?
Jani, fölnézett a munkából. Nevetett, csillogott a szeme, egyszerre csupa tűz, csupa vidámság áradt a mosolyából.
- Járókát édösanyám! Járókát a fiamnak! Az öregasszony szívét, valami kedves melegség ölelte körül.
Bólogatott. Megnyugodva, beleegyezően.
-Jól van édösfiam. Igön jól van.
Aztán sajnálkozva tette hozzá.
-Jó lönne egy kis fujtott must....ha vóna.... az Erzsinek.... - Jani fölállott, kinyújtóztatta hosszú izmos testét.
A pince félhomályában csillogtak - villogtak szép formás fogai, a mosolyra nyílt ajkai között megjegyezte.
- A must kiforrott édösanyám. Mögpihent!
-Úgy pözsgött, azt hittem, széjjel veti a hordót. De mögnnyugodott. Kiforrta magát. Tiszta bor lött belüle. Átlátszó tiszta bor.
S huncutul kacsintott az anyjára. Az öregasszony, az anyja, elgondolkozott egy kicsit, aztán rábólintott:
-Kiforrott. Hála Isten fiam, hogy kiforrta magát, és nem vetötte széjje a hordót.
Oláh Isván (Arabonus)
