Valamikor, tán nem is olyan régen, volt egy szép falu. Lakott ebben a faluban számtalan, dolgos kezű, jóravaló ember és amazoknak sok-sok egészségtől kicsattanó, víg kedélyű gyereke. Hej! Volt is oka a falusiak vidámságának, hiszen övék volt a világon a legszebb, legcsodálatosabb erdő.
Ez a szépséges-szép erdő otthont adott megannyi dús lombú, görcsös ágú öreg fának, akiknek szomszédságában kecsesen hajladozó, sudár szálfák nőttek. A vén fák közelében gyors folyású csermely csörgedezett, amely hűs itallal szolgálta ki a meg-megszomjazó madarakat. Jó meleg időben vadjácintok árasztották szét finom illatukat, magukhoz édesgetve a méhek zsongó-bongó rajait. Esténként fészkeikre aludni térő varjak csete-patéjától volt hangos a határ. Minden évszak csodaszép volt ebben az élettel teli erdőben. Az öreg fák nagyon szerettek itt élni. Gyakran mondogatták is fiatalabb társaiknak:
- Akkor lesztek majd igazán boldogok, ha eljönnek hozzátok a gyerekek. Várjátok hát türelemmel őket!
Csakhamar úgy is lett. Amikor újra eljött a tavasz, az óvónénik, tanítónénik elkísérték a fákhoz a gyerekeket.
Hajaj! Volt nagy öröm a kerek erdőben! Az öreg fák földig hajtották görcsös ágaikat, hogy a gyerekek megtapogathassák milyenek a rügyek, a friss hajtások, hogy megnézhessék miből alakul ki a virág, a falevél. Távolban a kis patak ilyenkor még vidámabban csörgedezett. Hívta, csalogatta magához a lelkes diákcsapatokat, akik gyakran kirándulni jártak ide, csatakiáltásuk messzire elhallatszott.
Csakhamar eljött a vakáció ideje, s nyáron a gyerekek szívesen játszottak a legöregebb fa tövében. A fiúk itt tanulták meg a kunyhóépítés fortélyait, a lányok koszorúba kötötték az erdő virágait. Az erdőben az őszi vasárnapok is vidáman teltek, a friss levegő idecsábította a családokat is. Az anyukák babakocsiban tologatták kicsinyeiket, az apukák ehető gombákat gyűjtöttek és a kutyusok vidáman csaholva incselkedtek a patak partján ugrándozó békákkal. Késő délutánonként sportolók kocogtak a puha, avarral borított erdei utakon. Aki pedig megbetegedett máris sokkal jobban érezte magát, ha kiadós sétát tett az erdő belsejében.
Ha eljött a tél, fürge szánkók siklottak a havas lejtőkön és a hangos gyerekkacajt messzire fújta a szél. A falu népe és az erdő elválaszthatatlanok voltak, a dolgos emberek a fárasztó munka után alig várták, hogy ismét láthassák az erdőt, amelyre oly büszkék voltak. A fiatal szálfák is ekképp suttogtak a lágy szélben:
- Jó itt élni, hiszen az emberek jók, szeretnek és óvnak mindnyájunkat.
Az éjszaka csendjében az emberekről álmodtak a fák, és várták a nappalt, hogy újra találkozhassanak velük.
De jaj! Egy napon aztán minden rosszra fordult és megtörtént a baj. Furcsa emberek látogattak el az erdőbe, kiknek nagyon megtetszett annak szépsége. Ezt gondolták:
- Miénk lesz ez a világszép erdő, csak magunknak akarjuk! Ha kell, sok pénzt adunk érte!
Amikor a falusi emberek ezt meghallották, nagyon szomorúak lettek. Bizakodva ekképp suttogtak:
- Az nem lehet, hogy elválasztanak minket!
De hiába volt minden, amazok addig-addig mesterkedtek, míg minden az ő tervük szerint alakult. Másnap nagy munkagépekkel érkeztek, hatalmas cölöpöket vertek a puha erdei talajba. Végül erős dróthálót feszítettek a kerek erdő köré. A vaskapura pedig óriási lakat került, hogy a faluban élők ne találkozhassanak a kedves öreg fákkal. Azóta lehet hallani hogyan sírnak, jajgatnak a fák. Mind ezt kiáltják:
- Jaj nekünk, elvesztünk, nem láthatjuk soha többé a barátainkat!
Sajnos manapság is így van ez, mostanában már kihalt az erdő, a kis madarak is elköltöztek, a patak is alig-alig csordogál már.
A faluban azóta szomorúak az emberek, nem kacagnak tiszta szívből a gyerekek, a kutyusok sem találnak békát a játékhoz.
A betegeknek és a sportolóknak is nagyon hiányzik a tiszta levegőjű erdő. Üres és elhagyatott most az erdő, csak az ormótlan lakat éktelenkedik a kapun.
De az öreg fák még bizakodnak, hátha feléjük téved egy-egy régi ismerős. A minap éppen arra jártam, akkor panaszolták el nekem a vén fák ezt a szomorú történetet. Lelkemre kötötték, adjam át barátaiknak üzenetüket: visszavárják még a gyerekeket és a falusi embereket.
Talán egyszer majd lesz valaki aki a lakatot örökre eltávolítja a nagy kapuról és újra örülhetnek egymásnak emberek és fák.