Volt egyszer egy Garics

Tikkasztó nyári meleg, szemkápráztató napfény, izzadságtól átázott ing, ziháló tüdő. A test felfrissülésre vágyik. Sokan nyaralnak a Balatonon a tehetősebbek az Adrián. Mások húzzák az igát itthon a földeken, vagy a munkahelyek fülledt csarnokaiban, helyiségeiben. Végre véget ér a munkaidő az ember hűsítő habokra gondol, a napi robotot feledtető délutáni kiruccanásra vágyik. De oly távoli, oly elérhetetlen mindez. Legközelebb a gyékényesi kotró adna felüdülést, de hát messze is van, minden nap eljárni drága mulatság. Kéne valami megoldás, hogy Berzencén maradva a nyár örömeit is élvezhessük, ne csak a kínt, a forróságot. Lehetőség nincs.

De tudjuk, mert emlékszünk voltak szebb napok is. Igen, ott volt lent nekünk a Garics tengerkék vizével, simogató hűs habjaival. Délután, vagy kora este kerékpárral, kocsival csapatostul indultunk le a mi kis riviéránkra, hogy csatlakozzunk a parton lazulók táborához. Már az oda út is feledhetetlen volt. Ahogy elhagytuk a falut a Drávamente jellegzetes tája fogadott. Legelők, ligeterdők mentén suhantunk. Biciklivel hosszabb volt az út, de annál élvezetesebb. A kaszáló illata a tücskök ezreinek ciripelése, a dús fűben legelő marhák látványa a időtlenség és nyugalom hangulatát árasztotta. Jobbra-balra tekingetve  lépdelő gólyák, vigyázban álló kócsagok  fehérlettek a vizes réten.  Lassan megérkeztünk a kavicsos bejáróig, majd letérve máris a strandon találtuk magukat. A látvány és a az tudat, hogy nekünk is van vízpartunk mindenkit felvillanyozott. Méghozzá nem is akármilyen: ragyogó türkizkék kristálytiszta vizű tó, a vadon közepén. Igaz csak megtűrt “betolakodók” voltuk, ezt talán nem mindenki tudta, mert engedélyek híján másnak nem számítottunk. De egy darabig valahogy a jóindulat és a megértés állapotában lubickolhattunk. Talán ezért fejlődtek a dolgok is abba az irányba, hogy soha nem történt baj. Kialakult egy közösség, amely önszabályozó rendszert épített be a strand életébe. Ne szemetelj, használd a vizesblokkot, ne merészkedj túl messzire a parttól! És létrejött a csoda. Enyhén lejtő kavicsos partját önkéntesek egyengették, töltötték föl sekélyre. A közeli kis szigetet fahíddal kötötték össze, ugráló rámpát nyújtottak a víz fölé, és bizony az élelmes vállalkozó büfét rittyentett a partra.
A strandnak hamar híre ment és nemsokára vidékről, sőt külföldről is érkeztek látogatók. Nemegyszer sátortáborozók, baráti társaságok partijaitól nyüzsgött a part estétől-reggelig. Hogy milyen is volt a helyszín, hát elmondom. Ahogy bejutottál, egyből a végtelen víztükör látványa fogadott. Ilyen kékséget csak egy tenger adhat vissza. Balra egy hamisítatlan kis homokos focipálya kapukkal, mellette röplabdapályával. Ha nem zavart a forró homok óriásikat lehetett focizni, röpizni. Jobbra árnyas fasor mellett állt Béres András büféje. Nem holmi “üvegtigrises “
bodega, hanem szilárd placcon álló faház, burkolattal faoszlopos fedett kerthelyiséggel. Árult Ő mindent. Hamburger, hot-dog, sör, bor, üdítő, jégkrém volt kifogyhatatlanul. Kellet is, hiszen szombatonként este diszkó(!) szórakoztatta a népet. Az épülettől balra állt a kikötő és ugrálópalló, ahonnan óriási fejeseket lehetett ugrani a mély vízbe. A kikötőben vízibiciklik himbálóztak, amikkel vadregényes kirándulást lehetett tenni a távoli vizekre. Bánhatja aki kihagyta. A vízben hemzsegett a nép. Kicsik és nagyok no nem túl messzire merészkedve, mert mindenki tisztelte a mélységet és tudta onnan nincs vissza út. Ezért jelentett némi biztonságot az árnyas sziget és fahíd amely összekötötte a parttal. Volt érzékelhető cél, amit el kellett és lehetett érni, ha megkísérelted átúszni a távot.

Ha átmentél a szigetre tüzet rakhattál és nyárson szalonnát süthettél. A fahídról is ugrálhattál a vízbe, senki nem szólt rád. Egyébként is íratlan szabályok voltak érvényben ami azt jelentette, hogy mindent szabadott csinálni a józan ész határain belül. Miután fürödtél egy jót és élvezted barátaid ismerőseid közelségét visszaindulhattál feltöltődve a másnapra. Bőrödön érezted a nap illatát odaképzelve a tenger sóját, mert nem túlzás valóban egy tengerpart élményét kaptad, amit csak egy tengerparton élő érezhet, amikor fürödni megy imádott lakóhelye tengerpartjára.

A szomorú valóság az, hogy ebből már semmi nincs meg. Már fénykorában végett vetettek a jó világnak. Rendeletekkel, razziákkal, tiltótáblákkal. Túl szép volt ahhoz, hogy fennmaradjon ez a földi paradicsom. Túl jól érezte magát az egyszerű nép, ezen sürgősen változtatni kellet. Míg a határ túloldalán ugyanilyen bányák mellett békésen megférnek a pihenőhelyként üzemeltetet strandok, éttermek, lásd Šoderica, addig itthon a tiltás az akadályok gördítése a megoldás. A bányatulajdonos tökéletesen elégedett a fennálló helyzettel. A bánya bőségesen árasztja magából a profitot, nem dolga  kompenzálni a falut ért mindennapi kamionterheléseket, a megvalósulatlan turisztikai lehetőségeket. A berzenceiek meg magasról le vannak........

Berzence egykori zsidóságáról

Meghalt 1881.-ben 72 éves korában

A szomorú sorsú berzencei zsidóságról vajmi kevés információ maradt az utókorra. Egykor meghatározó időszaka volt Berzence életének a zsidóság jelenléte. Valamikor az 1800-as évek legelején telepedhettek le kevés számban a környék mezővárosaiban, így Berzencén is. Legalább is a zsidó temető sírkövein feltüntetett évszámokból erre következtethetünk. Mivel magyarázható, hogy a zsidók korábban elkerülték a térséget? Somogy ritkán lakott, alacsony népsűrűségű megyéje volt az országnak. Mivel a népcsoport tagjai főként kereskedelemmel foglalkoztak az itteni felvevő piac is szűkös volt még ekkor. Rosszak voltak az infrastrukturális feltételek is. Somogyban viszont kiterjedt Széchényi-, Festetics-, és Eszterházy birtokok voltak. Ezeknek a családoknak az ország nyugati  vidékén is voltak birtokaik, így könnyen elképzelhető, hogy az oda települt zsidó család egy idő után továbbvándorolt az ország más részére. Vélelmezhető, hogy ugyan annak a földesúrnak egy másik birtokára költözött, akién korábban is lakott. Természetesen az sem zárható ki, hogy sok Galíciából bevándorolt zsidó is Somogyban telepedett le. Csurgón például 1827-ben alakult meg a Chevra Kadisa (Szent Egylet). 1840-ben épült fel a zsinagóga. 1850 óta pedig 6 osztályú izraelita elemi iskola is működött, amelyben 1868-tól magyar nyelven folyt az oktatás. A berzencei zsidóság létszámáról változó információk vannak, mivel régen nem voltak pontos összeírások, így kezdetben pár családról beszélhetünk. Aztán egy 1932-es ismertetőben már pontosan tudni lehet, hogy 37 izraelita vallású személy él a faluban. Köztük vannak Brucknerek, Grünbaumok, Khonok, Rosenbergek, Schwartzok, Kaufmannok, Bauerek, Neumannok.

Neumann Géza üzlete a Szent István utcában 1922-ben

A kortárs megfigyelő így látta: „A zsidó kereskedők, nagyon sok helyen még ma is kedveltebbek, mint a keresztény kereskedők, mert sokkal előzékenyebbek, figyelmesebbek, simulékonyabbak, mint amazok és még mindig szívesebben hiteleznek.” Üzleteik a főtér közelében álltak. A korabeli postafogadó jobb oldalán sorakoztak a kirakataikat lehúzható vasredőnyökkel védő kereskedések. Ezeket a háború végén lebontották. Illetve a zárda soron állt sokáig Pichler Gusztáv üzlete. De volt kereskedés a László és Zrínyi utcában is. Kóbi (?) Andoré ill. Szántó Lipóté. Az üzletek megjelenése a kor igényeinek feleltek meg: a megmunkált fa portál a kirakattal a lehúzható redőnyökkel. A kirakatban a cég profiljának megfelelő árukínálattal. Fent a cégtábla, rajta nagy betűkkel a tulajdonos neve. Külön táblák jelezték milyen célra kapott engedélyt az árusításra. Alkoholra, dohányra már akkor is állami monopólium vonatkozott. A tulajdonos gyakran az ajtóból invitálta a járókelőket. Belépve az olajos padló nyikorgása és illata gyerekkoromat idézi. A helyiségben meglehetős sötétség fogadott. Az olaj és a tömbben árult élesztő szaga keveredett a kenyér, fűszerek illatával. A súlyos tölgyfa pult félkörben fogta közre a vásárlót jó rálátást biztosítva a mennyezetig érő polcokra. A pult mögött középen állt az eladó, többnyire családtag, vagy maga a tulajdonos és a kért árut a polcról levéve az asztalra rakta. A dolgokat barna színű staniclibe (papírzacskóba) helyezte, a cukorkát a nagy dunsztosüvegből helyben csavart  papírtölcsérbe szórta. Édesség címén járt még krumplicukor, bocskorszíj. A lisztet nagy ládából mérték. De árultak méterárut, cipőt, kalapot, edényt, madzagot és mindent amire igény volt. Fizetni a robusztus pénztárgépnél kellett, ami csilingelt, ha kinyílt a kassza fiókja. Mindig udvarias és előzékeny hangnemben zajlott a diskurzus, hiszen a vásárlót meg kellett tartani. Az árut a kor legismertebb fuvarozó cége a MATEOSZ szállította ki. Megjelenése ünnepnek számított a gyerekek körében, akik lelkesen futottak a port kavaró teherautó után. 

A fuvarozó vállalat teherautója

Az ismert zsidó üzletek Berzencén: Bruckner Vilmos cement-mész, fűszer és vegyeskereskedés, de árult építőanyagot és terményt is. Üzlete a mai Stelkovics sarokház volt. Grünbaum József trafik és italkimérés, fűszer és vegyeskereskedés. Boltja a Kossuth utcában volt. Kohn Izidor fűszer és vegyeskereskedés. Pichler Gusztáv fűszer és vegyeskereskedés a zárda soron. Átellenben Neumann Géza fűszer és vegyeskereskedése. Hochfelder Miksa kocsmáros vendéglős. Szántó Lipót vegyeskereskedése a Zrínyi utcában. Kóbi Andor vegyeskereskedése a Szent László utcában.

Berzencén az első világháború után virágzik a kereskedelem. A magyar kereskedők, kocsmárosok, iparosok mellet a zsidó polgárok is kiveszik a részüket a 4000 lelket számláló falu ellátásában. 

Brucknerék a Rákár sarkon. Hátul a tűzoltóság régi épülete.

A hitelezés bevett szokás volt a zsidó kereskedőknél, hiszen a 20-30-as években nagy szegénység uralkodott Magyarországon az egyszerű nép körében. 8-10 fős családok próbáltak megélni kevéske jövedelemből. Szállási Sándor írja értekezésében:"Ha a tyúk eltojik, az asszony vagy a gyermek máris szalad a zsidóhoz és kér egy tojásért sót” De tyúkkal, tejföllel is fizethettek, ha megegyeztek.
A berzencei zsidóság vallását a vészkorszakig szabadon gyakorolhatta. Saját zsinagógája volt a Szent István utcában vastag falakkal kupolával. A zsidó hitközség a világháború előtt iskolával együtt zsidó tanítót is tartott, de a 30-as évek közepén gyermekeit már a katolikus felekezeti iskolában taníttatta. Külön temetőbe temetkezett. Szomorú látni, hogy az ősi sírköveken 1924-nél későbbi elhalálozást már nem véstek föl. Amíg tehették hasznos tagjai voltak a falu közösségének. Nem csak, mert jó szívvel segítettek a parasztoknak, de tagjai voltak a község képviseleti testületének. Néhányan bizonyíthatóan részt vettek az első világháború hadszínterein, ahonnan kitüntetésekkel tértek vissza.

Grünbaum József trafik és italmérése

A keresztény többség és a zsidó kisebbség viszonya a mindennapi életben normális volt. Az emberek többségét sokáig nem érdekelte túlságosan, hogy ki zsidó, és ki nem. Bár meg kell jegyezni, a vegyesházasságok, még a különböző keresztény felekezetek között is igen ritkák voltak, nem is beszélve zsidó-keresztény viszonyban. Zsidóellenes, antiszemita események már korábban is voltak. A "tiszaeszlári per" felmentő ítéletének hatására 1883. augusztus 26-án felfegyverkezett parasztok hatoltak be Berzencére. Antiszemita nótákat énekelve betörték a zsidók ablakait, kiraboltak két zsidó kereskedőt, és „üsd a zsidót” felkiáltással brutálisan bántalmazták Jünker Sándort. A rend helyreállítása után a pogrom 14 résztvevőjét letartóztatták. Az 1883. december 3.-án nyolc vádlott állt bíróság elé. Végül két embert marasztaltak el: Tibold Vilmos 32 éves asztalost 2 év fegyházra, Balogh József 28 éves cipészt 9 havi börtönre ítélték. A magyar zsidóság helyzetének romlása Hitler hatalomra jutása után

Grünbaumné a falusiak körében

felgyorsult. Magyarországon az 1938-tól folyamatosan életbe lépő antiszemita zsidótörvényekkel megkezdődött a zsidóság ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, később megsemmisítése. A berzencei zsidóság számára 1944 április 26.-án éjjel 3 óra felé érkezik el a vész. Elhurcolnak 18 főt, majd deportálják őket a haláltáborokba. Senki sem tér vissza. Mementónak itt maradnak a boltjaik, és a temető. A háború után lerombolják a zsinagógát, államosítják üresen álló üzleteiket, eltüntetve 150 év ittlétüket. Az utókor pedig elfeledkezik, hogy volt egy népcsoport, aki nagyapáikkal dédapáikkal élt együtt békében, sőt harcolt e hazáért. Sírjaikat sokáig az enyészet takarta el. Ma újra láthatóvá vannak téve az ősi sírkövek. Ha van időd látogass el a zsidó temetőbe és elmélkedj a leírtakon.

                   

                   

                   

                   

Kereskedők boltjai a Szent István utca zárda felőli részén 1910-ben.
Jobbra Pichler Gusztáv üzlete.

Forrás: 

Szállási Sándor szociográfiája

Adatközlő:

id. Radics Béla