Zrínyi-Újvár/ Kis Farkas eleste

Részlet Benkő László: A Zrínyiek/A lángelme című regényéből:

"– No, emberek! – lépett a mindig tettre kész Kis Farkas a harcosok elé. 

– A tábornok urak éppen most tárgyalják, hogyan legyen tovább. Tegye föl a kezét, akinek kedve támadt kicsit megrezzenteni a kontyost! Nosza, rögtön jelentkezett néhány alacsonyabb rangú tiszt és vagy száz közvitéz, hogy máris mennének. 

– Több csapatra oszlunk, az enyém támad elsőnek! A pisztolyokat töltsétek meg, jól jöhetnek! Lándzsát, szablyát, csákányt hozzatok! Elkapjuk a janicsárokat, akik a legközelebbi árkokat ássák, és megpróbáljuk tönkretenni a mozsarat, amit már megint előbbremozdítottak. A katonák lázasan készülődtek, és Kis Farkas utasítására két szakállas puska célba vette a törököt a tó felőli oldalon, elterelve a figyelmét. Ugyanekkor megszólaltak a muskéták is, a vár előtti árkokból. 

– Indulás! – vezényelt Kis Farkas, aki két mezítelen szablyát vett magához a kicsapásra, és könnyű sisak védte a fejét. – Jobbról kerülünk a patakon át, egyenest a balszárny legközelebbi árkainak! Úgy verekedjetek, mint a patás ördögök! Farkas bevette a csapatába Oroszlán Jakabot is. Vele tartottak régi, kiskomáromi cimborái is, akiktől sosem vált meg. Átjutva a patakon és annak ingoványos partjain, oldalvást csaptak a török haránt ásott árkaira. Az árkokban meglapuló janicsárok erre valóban nem számítottak, de a fölöttük húzódó földhányások mögül néhány puskás azonnal előbukkant, és golyóbisok fütyültek Kis Farkas vitézeinek füle mellett. A távolság nem lehetett tán ötven lépés sem. 

– Rohamra, emberek! Ne várjuk meg, míg újra töltenek! Negyven vitéz egyként zúdult az árkokra. A janicsárok lándzsára, jatagánra, handzsárra kaptak, és pillanatok alatt összegabalyodtak a magyarokkal. Jakab levágott egyet, egy másikat átszúrt a szablyával, aztán csaknem maga is rázuhant, mert az árok széle beomlott a lába alatt. A társa rántotta vissza, és együtt huzakodtak két olajos képű kontyosra, akik az árokban próbáltak menekülni, elérve a hosszában futó, kiásott utat. A vitéz az egyiknek félig lemetszette a fejét, aztán otthagyta vérében, Jakab meg az árokba ugorva a másik után szaladt, és hátulról vágta belé az acélt. 

– Szép volt, kölyök! Láttam! – hallotta Kis Farkas hangját, de máris előtört néhány janicsár. Kis Farkas kezéből egy széles vállú, félmeztelen janicsár a pajzzsal kaszálva kiverte az egyik szablyát, de a másik a bordái között hatolta mellébe. 

– Előttem mész odaátra! – rikkantotta törökül a főtiszt, s fölkapta a szablyáját. – Utánam, emberek, verjük szét a mozsárállást! A bombavető mozsarak dobásnyira lehettek, és törököt sehol nem láttak. A vitézek végigfutottak a hosszanti árok egy szakaszán, aztán a haránt ásottakon közelítették a bombavetőket… Néhányan azonban kiugrottak az árokból. Rögtön tucatnyi janicsár zúdult rájuk.

- Jakab! Máté! Segítsünk nekik! - süvöltötte Kis Farkas, és szélvészként rontott a törökre. A két szablya halált osztó gépezetként járt a kezében. Nem sokan tudtak jobbal és ballal egyaránt vívni, de aki Farkasnál tanulta a hadimesterséget, az bárhol megállta a helyét. Szinte a semmiből bukkant fel egy janicsártiszt közvetlenül Jakab mellett, és a kezében ott meredezett a pisztoly. 

- Jakaaab! - üvöltötte Kis Farkas, és ekkor a pisztoly elcsattant. A golyóbis Jakab nyakát súrolta, de a következő pillanatban a főtiszt egyetlen villámgyors csapással, csuklóból levágta a janicsár kezét.

Jakab erre figyelt fel, és vérző nyakát tapogatta, de Farkas megrázta a fejét: 

- Csak karcolt!

Ám ekkor a mozsárállás előtt négy puskás emelkedett. Tán tíz lépésre se lehettek...

Csaknem egyszerre dörrentek el a fegyverek, de a magyarok abban a minutumban rájuk vetették magukat, s összekaszabolták mind. 

- Így csináljuk mink ezt, ugye, Farkas? - kiáltotta rekedten a kiskomáromi Köves Máté. - Gyerünk, robbantsuk fel ezt az átkozott lövegállást! 

- Vissza! Vissza, emberek... - hallották Kis Farkas hangját, ami váratlanul kínzó köhögésbe fúlt. 

- Vissza...

Egy pillanatra mindenki megdermedt, a csapás után megtorpant a szablya. Kis Farkas a földhányásra esett, s még megpróbált lábra állni, de orrán-száján dőlt a vére. 

- Mi van veled, cimbora? - ugrottak hozzá hárman is.

Köves Máté a vállára kapta, mint egy zsákot, a többiek pedig fedezték. Rohant Kis Farkassal a lejtős árokban a domb aljának, a vár felé. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszaértek a patak partjára és eltűnhettek a palánk mögött. 

Ott Máté óvatosan a földre fektette Kis Farkast. 

-Na! Szólj már, cimbora! Hallod? Hé, te!

-Hagyd! - sóhajtott a melléjük térdelő Gerő Pista. - Mostmá' odaátra jutott, Nézd a szemét... 

Farkas mélybarna szemeiből eltűnt a fény. Egyetlen lövés találta, baloldalt a mellkasán, ami tán átfutott a szívén és szétroncsolta a tüdejét. 

Köves Mátét még nem látta senki könnyezni, és alighanem Kis Farkasnak egyetlen vitézét, cimboráját sem. Most azonban könnymaszatos arccal cipelték fel testét a várba, és fektették a fal mellé. A német parancsnok helyettese valamit kiabált nekik, és a hangjából fenyegetést véltek, a vitézek, de Gerő csak megvetette előtte a lábát, és a fiatal tiszt jobbnak látta, ha többet meg sem szólal.

Zrínyiért Oroszlán Jakab vágtatott el. A tábornokok még mindig sátorban tanácskoztak.

- Nem bemenni! - állt elébe az őr, de Jakab félretaszította és máris a sátorban termett. A tábornokok és

főtisztek meglepetten bámultak rá, de ő nem törődött senkivel és semmivel. Zrínyihez hajolt: 

- Nagyságos úr, kérem, ha tud, most jöjjön....

- Mi történt, Jakab?

- A... Kis Farkas... - felelte a vitéz, és a pillantásából a bán azonnal megértette.

- Bocsássanak meg az urak, de... van valami, ami nem várhat - pattant fel, és a sátor előtt nyeregbe kapott.

Zrínyi-Újvárban Kis Farkas egyszerű ravatalt kapott, és maga a bán mondta a gyászbeszédet.

- Sosem kérdezett, csak tette a dolgát. Sosem hátrált, szembevágtatott az ágyútűzzel is. Ilyen vitézek csak kivételes esztendőkben születnek. Ő volt ennek a seregnek a szíve, lelke. De hiszem, hogy jó dolga lészen odafönt, mert egész sereg szolga szórja majd a lábai elé a mennyei rózsaszirmokat, és lesik minden kívánságát.

Keresztet vetett a Zrínyi-lobogóval letakart testre, és Kis Farkas mellére fektette a főtiszt kedves szablyáinak egyikét.

- Hátha kell majd odafönt is, Farkas. Csak használd, ha a török szolgáid nem fogadnak szót! Fogadjon téged az Úristen igaz örömmel, tartsa halhatatlan lelked nagy tisztességben. Aztán, ha majd mink is az ő ítélőszéke elé kerülünk, kérlek, szólj az érdekünkben néhány jó szót...

A várbéli németeket nem érintette meg a szertartás, nem is értették, miért éppen ez az egy kap ekkora végtisztességet. A bánnak is könnyes volt a szeme, amikor Oroszlán Jakabot és Farkas régi cimboráit hívatta. 

- Még ma elindultok vele Légrádba, és eltemetitek. Senki másra nem bíznám... Keressétek meg a papot. Az asszonyok pedig gondozzák a sírját. A neve nem mehet feledésbe!"

(Velimir Vukšić illusztrációi)

Volt egyszer egy Garics

Tikkasztó nyári meleg, szemkápráztató napfény, izzadságtól átázott ing, ziháló tüdő. A test felfrissülésre vágyik. Sokan nyaralnak a Balatonon a tehetősebbek az Adrián. Mások húzzák az igát itthon a földeken, vagy a munkahelyek fülledt csarnokaiban, helyiségeiben. Végre véget ér a munkaidő az ember hűsítő habokra gondol, a napi robotot feledtető délutáni kiruccanásra vágyik. De oly távoli, oly elérhetetlen mindez. Legközelebb a gyékényesi kotró adna felüdülést, de hát messze is van, minden nap eljárni drága mulatság. Kéne valami megoldás, hogy Berzencén maradva a nyár örömeit is élvezhessük, ne csak a kínt, a forróságot. Lehetőség nincs.

De tudjuk, mert emlékszünk voltak szebb napok is. Igen, ott volt lent nekünk a Garics tengerkék vizével, simogató hűs habjaival. Délután, vagy kora este kerékpárral, kocsival csapatostul indultunk le a mi kis riviéránkra, hogy csatlakozzunk a parton lazulók táborához. Már az oda út is feledhetetlen volt. Ahogy elhagytuk a falut a Drávamente jellegzetes tája fogadott. Legelők, ligeterdők mentén suhantunk. Biciklivel hosszabb volt az út, de annál élvezetesebb. A kaszáló illata a tücskök ezreinek ciripelése, a dús fűben legelő marhák látványa a időtlenség és nyugalom hangulatát árasztotta. Jobbra-balra tekingetve  lépdelő gólyák, vigyázban álló kócsagok  fehérlettek a vizes réten.  Lassan megérkeztünk a kavicsos bejáróig, majd letérve máris a strandon találtuk magukat. A látvány és a az tudat, hogy nekünk is van vízpartunk mindenkit felvillanyozott. Méghozzá nem is akármilyen: ragyogó türkizkék kristálytiszta vizű tó, a vadon közepén. Igaz csak megtűrt “betolakodók” voltuk, ezt talán nem mindenki tudta, mert engedélyek híján másnak nem számítottunk. De egy darabig valahogy a jóindulat és a megértés állapotában lubickolhattunk. Talán ezért fejlődtek a dolgok is abba az irányba, hogy soha nem történt baj. Kialakult egy közösség, amely önszabályozó rendszert épített be a strand életébe. Ne szemetelj, használd a vizesblokkot, ne merészkedj túl messzire a parttól! És létrejött a csoda. Enyhén lejtő kavicsos partját önkéntesek egyengették, töltötték föl sekélyre. A közeli kis szigetet fahíddal kötötték össze, ugráló rámpát nyújtottak a víz fölé, és bizony az élelmes vállalkozó büfét rittyentett a partra.
A strandnak hamar híre ment és nemsokára vidékről, sőt külföldről is érkeztek látogatók. Nemegyszer sátortáborozók, baráti társaságok partijaitól nyüzsgött a part estétől-reggelig. Hogy milyen is volt a helyszín, hát elmondom. Ahogy bejutottál, egyből a végtelen víztükör látványa fogadott. Ilyen kékséget csak egy tenger adhat vissza. Balra egy hamisítatlan kis homokos focipálya kapukkal, mellette röplabdapályával. Ha nem zavart a forró homok óriásikat lehetett focizni, röpizni. Jobbra árnyas fasor mellett állt Béres András büféje. Nem holmi “üvegtigrises “
bodega, hanem szilárd placcon álló faház, burkolattal faoszlopos fedett kerthelyiséggel. Árult Ő mindent. Hamburger, hot-dog, sör, bor, üdítő, jégkrém volt kifogyhatatlanul. Kellet is, hiszen szombatonként este diszkó(!) szórakoztatta a népet. Az épülettől balra állt a kikötő és ugrálópalló, ahonnan óriási fejeseket lehetett ugrani a mély vízbe. A kikötőben vízibiciklik himbálóztak, amikkel vadregényes kirándulást lehetett tenni a távoli vizekre. Bánhatja aki kihagyta. A vízben hemzsegett a nép. Kicsik és nagyok no nem túl messzire merészkedve, mert mindenki tisztelte a mélységet és tudta onnan nincs vissza út. Ezért jelentett némi biztonságot az árnyas sziget és fahíd amely összekötötte a parttal. Volt érzékelhető cél, amit el kellett és lehetett érni, ha megkísérelted átúszni a távot.

Ha átmentél a szigetre tüzet rakhattál és nyárson szalonnát süthettél. A fahídról is ugrálhattál a vízbe, senki nem szólt rád. Egyébként is íratlan szabályok voltak érvényben ami azt jelentette, hogy mindent szabadott csinálni a józan ész határain belül. Miután fürödtél egy jót és élvezted barátaid ismerőseid közelségét visszaindulhattál feltöltődve a másnapra. Bőrödön érezted a nap illatát odaképzelve a tenger sóját, mert nem túlzás valóban egy tengerpart élményét kaptad, amit csak egy tengerparton élő érezhet, amikor fürödni megy imádott lakóhelye tengerpartjára.

A szomorú valóság az, hogy ebből már semmi nincs meg. Már fénykorában végett vetettek a jó világnak. Rendeletekkel, razziákkal, tiltótáblákkal. Túl szép volt ahhoz, hogy fennmaradjon ez a földi paradicsom. Túl jól érezte magát az egyszerű nép, ezen sürgősen változtatni kellet. Míg a határ túloldalán ugyanilyen bányák mellett békésen megférnek a pihenőhelyként üzemeltetet strandok, éttermek, lásd Šoderica, addig itthon a tiltás az akadályok gördítése a megoldás. A bányatulajdonos tökéletesen elégedett a fennálló helyzettel. A bánya bőségesen árasztja magából a profitot, nem dolga  kompenzálni a falut ért mindennapi kamionterheléseket, a megvalósulatlan turisztikai lehetőségeket. A berzenceiek meg magasról le vannak........

Berzence egykori zsidóságáról

Meghalt 1881.-ben 72 éves korában

A szomorú sorsú berzencei zsidóságról vajmi kevés információ maradt az utókorra. Egykor meghatározó időszaka volt Berzence életének a zsidóság jelenléte. Valamikor az 1800-as évek legelején telepedhettek le kevés számban a környék mezővárosaiban, így Berzencén is. Legalább is a zsidó temető sírkövein feltüntetett évszámokból erre következtethetünk. Mivel magyarázható, hogy a zsidók korábban elkerülték a térséget? Somogy ritkán lakott, alacsony népsűrűségű megyéje volt az országnak. Mivel a népcsoport tagjai főként kereskedelemmel foglalkoztak az itteni felvevő piac is szűkös volt még ekkor. Rosszak voltak az infrastrukturális feltételek is. Somogyban viszont kiterjedt Széchényi-, Festetics-, és Eszterházy birtokok voltak. Ezeknek a családoknak az ország nyugati  vidékén is voltak birtokaik, így könnyen elképzelhető, hogy az oda települt zsidó család egy idő után továbbvándorolt az ország más részére. Vélelmezhető, hogy ugyan annak a földesúrnak egy másik birtokára költözött, akién korábban is lakott. Természetesen az sem zárható ki, hogy sok Galíciából bevándorolt zsidó is Somogyban telepedett le. Csurgón például 1827-ben alakult meg a Chevra Kadisa (Szent Egylet). 1840-ben épült fel a zsinagóga. 1850 óta pedig 6 osztályú izraelita elemi iskola is működött, amelyben 1868-tól magyar nyelven folyt az oktatás. A berzencei zsidóság létszámáról változó információk vannak, mivel régen nem voltak pontos összeírások, így kezdetben pár családról beszélhetünk. Aztán egy 1932-es ismertetőben már pontosan tudni lehet, hogy 37 izraelita vallású személy él a faluban. Köztük vannak Brucknerek, Grünbaumok, Khonok, Rosenbergek, Schwartzok, Kaufmannok, Bauerek, Neumannok.

Neumann Géza üzlete a Szent István utcában 1922-ben

A kortárs megfigyelő így látta: „A zsidó kereskedők, nagyon sok helyen még ma is kedveltebbek, mint a keresztény kereskedők, mert sokkal előzékenyebbek, figyelmesebbek, simulékonyabbak, mint amazok és még mindig szívesebben hiteleznek.” Üzleteik a főtér közelében álltak. A korabeli postafogadó jobb oldalán sorakoztak a kirakataikat lehúzható vasredőnyökkel védő kereskedések. Ezeket a háború végén lebontották. Illetve a zárda soron állt sokáig Pichler Gusztáv üzlete. De volt kereskedés a László és Zrínyi utcában is. Kóbi (?) Andoré ill. Szántó Lipóté. Az üzletek megjelenése a kor igényeinek feleltek meg: a megmunkált fa portál a kirakattal a lehúzható redőnyökkel. A kirakatban a cég profiljának megfelelő árukínálattal. Fent a cégtábla, rajta nagy betűkkel a tulajdonos neve. Külön táblák jelezték milyen célra kapott engedélyt az árusításra. Alkoholra, dohányra már akkor is állami monopólium vonatkozott. A tulajdonos gyakran az ajtóból invitálta a járókelőket. Belépve az olajos padló nyikorgása és illata gyerekkoromat idézi. A helyiségben meglehetős sötétség fogadott. Az olaj és a tömbben árult élesztő szaga keveredett a kenyér, fűszerek illatával. A súlyos tölgyfa pult félkörben fogta közre a vásárlót jó rálátást biztosítva a mennyezetig érő polcokra. A pult mögött középen állt az eladó, többnyire családtag, vagy maga a tulajdonos és a kért árut a polcról levéve az asztalra rakta. A dolgokat barna színű staniclibe (papírzacskóba) helyezte, a cukorkát a nagy dunsztosüvegből helyben csavart  papírtölcsérbe szórta. Édesség címén járt még krumplicukor, bocskorszíj. A lisztet nagy ládából mérték. De árultak méterárut, cipőt, kalapot, edényt, madzagot és mindent amire igény volt. Fizetni a robusztus pénztárgépnél kellett, ami csilingelt, ha kinyílt a kassza fiókja. Mindig udvarias és előzékeny hangnemben zajlott a diskurzus, hiszen a vásárlót meg kellett tartani. Az árut a kor legismertebb fuvarozó cége a MATEOSZ szállította ki. Megjelenése ünnepnek számított a gyerekek körében, akik lelkesen futottak a port kavaró teherautó után. 

A fuvarozó vállalat teherautója

Az ismert zsidó üzletek Berzencén: Bruckner Vilmos cement-mész, fűszer és vegyeskereskedés, de árult építőanyagot és terményt is. Üzlete a mai Stelkovics sarokház volt. Grünbaum József trafik és italkimérés, fűszer és vegyeskereskedés. Boltja a Kossuth utcában volt. Kohn Izidor fűszer és vegyeskereskedés. Pichler Gusztáv fűszer és vegyeskereskedés a zárda soron. Átellenben Neumann Géza fűszer és vegyeskereskedése. Hochfelder Miksa kocsmáros vendéglős. Szántó Lipót vegyeskereskedése a Zrínyi utcában. Kóbi Andor vegyeskereskedése a Szent László utcában.

Berzencén az első világháború után virágzik a kereskedelem. A magyar kereskedők, kocsmárosok, iparosok mellet a zsidó polgárok is kiveszik a részüket a 4000 lelket számláló falu ellátásában. 

Brucknerék a Rákár sarkon. Hátul a tűzoltóság régi épülete.

A hitelezés bevett szokás volt a zsidó kereskedőknél, hiszen a 20-30-as években nagy szegénység uralkodott Magyarországon az egyszerű nép körében. 8-10 fős családok próbáltak megélni kevéske jövedelemből. Szállási Sándor írja értekezésében:"Ha a tyúk eltojik, az asszony vagy a gyermek máris szalad a zsidóhoz és kér egy tojásért sót” De tyúkkal, tejföllel is fizethettek, ha megegyeztek.
A berzencei zsidóság vallását a vészkorszakig szabadon gyakorolhatta. Saját zsinagógája volt a Szent István utcában vastag falakkal kupolával. A zsidó hitközség a világháború előtt iskolával együtt zsidó tanítót is tartott, de a 30-as évek közepén gyermekeit már a katolikus felekezeti iskolában taníttatta. Külön temetőbe temetkezett. Szomorú látni, hogy az ősi sírköveken 1924-nél későbbi elhalálozást már nem véstek föl. Amíg tehették hasznos tagjai voltak a falu közösségének. Nem csak, mert jó szívvel segítettek a parasztoknak, de tagjai voltak a község képviseleti testületének. Néhányan bizonyíthatóan részt vettek az első világháború hadszínterein, ahonnan kitüntetésekkel tértek vissza.

Grünbaum József trafik és italmérése

A keresztény többség és a zsidó kisebbség viszonya a mindennapi életben normális volt. Az emberek többségét sokáig nem érdekelte túlságosan, hogy ki zsidó, és ki nem. Bár meg kell jegyezni, a vegyesházasságok, még a különböző keresztény felekezetek között is igen ritkák voltak, nem is beszélve zsidó-keresztény viszonyban. Zsidóellenes, antiszemita események már korábban is voltak. A "tiszaeszlári per" felmentő ítéletének hatására 1883. augusztus 26-án felfegyverkezett parasztok hatoltak be Berzencére. Antiszemita nótákat énekelve betörték a zsidók ablakait, kiraboltak két zsidó kereskedőt, és „üsd a zsidót” felkiáltással brutálisan bántalmazták Jünker Sándort. A rend helyreállítása után a pogrom 14 résztvevőjét letartóztatták. Az 1883. december 3.-án nyolc vádlott állt bíróság elé. Végül két embert marasztaltak el: Tibold Vilmos 32 éves asztalost 2 év fegyházra, Balogh József 28 éves cipészt 9 havi börtönre ítélték. A magyar zsidóság helyzetének romlása Hitler hatalomra jutása után

Grünbaumné a falusiak körében

felgyorsult. Magyarországon az 1938-tól folyamatosan életbe lépő antiszemita zsidótörvényekkel megkezdődött a zsidóság ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, később megsemmisítése. A berzencei zsidóság számára 1944 április 26.-án éjjel 3 óra felé érkezik el a vész. Elhurcolnak 18 főt, majd deportálják őket a haláltáborokba. Senki sem tér vissza. Mementónak itt maradnak a boltjaik, és a temető. A háború után lerombolják a zsinagógát, államosítják üresen álló üzleteiket, eltüntetve 150 év ittlétüket. Az utókor pedig elfeledkezik, hogy volt egy népcsoport, aki nagyapáikkal dédapáikkal élt együtt békében, sőt harcolt e hazáért. Sírjaikat sokáig az enyészet takarta el. Ma újra láthatóvá vannak téve az ősi sírkövek. Ha van időd látogass el a zsidó temetőbe és elmélkedj a leírtakon.

                   

                   

                   

                   

Kereskedők boltjai a Szent István utca zárda felőli részén 1910-ben.
Jobbra Pichler Gusztáv üzlete.

Forrás: 

Szállási Sándor szociográfiája

Adatközlő:

id. Radics Béla

Kiforrt a must

Az alábbi kis novella a Berzencéről elszármazott Oláh István tollából származik. Bizonyítva mennyi tehetség születik falunkban. István jól érzékelteti a régi kor berzencei emberének karakterét, habitusát, sajátos "ő"-ző nyelvjárását.

-Erzsi!..... Hallod é..... gyere édös lányom.... feküggyé le! Majd csak hazavetődik, az a gonosz....Ném köll verrasztani.... gyere be lölköm.....!

A nyitott szobaajtón át, a konyhából, halk szipákolás hallatszott. No meg a vekkeróra, egyhangú ketyegése.

A hold besütött a szoba ablakán. Sápadt fénye végignyújtózott a két egymás mellett lévő megvetett üres ágyon és ezüstös glóriát font az ágyak fölött függő Krisztus töviskoszorús feje fölé. Valahonnan kakaskukorékolás hallatszott. A kiáltó hang átsuhant az alvó falu felett. Csönd.... fülbe muzsikáló, szunnyadó csönd!

A szoba félhomályában mocorgás, aztán a májka csoszogott végig a simára tapasztott agyagon. Két hosszú hajfonat simult széles, csontos hátához, mint valami erős kenderkötél.

-Hun vagy...? Hallod é...?

A mogorván ásítozó nyitott kémény felől szaporább szipákolás, aztán hirtelen kibuggyanó asszonysírás, föl - föl csukló zokogás töltötte be a konyhát, szobát. Sercent a gyufa. Az öregasszony a petróleumlámpát leakasztotta a falról, körülnézett. A világosságra a kemence alól ijedt csipogás és a sárga tyúk megnyugtató kotyogással bújt elő.

A kamra falának támaszkodva, durván faragott kis széken ült a fiatalasszony. Az öregasszony menye. Teste, válla rázkódott a sírástól. Sötét haja kócosan hullott az arcába. A tenyerébe hajtotta fejét és sírt zokogott szüntelen. Májka melléje kuporodott.

- No... ne sírj no... csak magadat emésztöd......

Hirtelen nem tudott mást mondani. Nem jutott eszébe egyéb vigasztaló szó. Mit is mondhatott volna?

Mivel tudná megbékíteni a menyét úgy, hogy ne bántsa a fiát!

"Istenem! De nehéz is anyának lönni! Peddig nem érdömli a kiméletöt a Jani. Pocsék, utolsó embör lött az utobbi hónapokban. Istenöm! De hát ki tuggya, hogy mi a baja? Nem szól senkinek. Az anyjának meg a feleségének elmondhatná.... de nem szól.... az a borzasztó, hogy nem szól! Nem vót ilyen az előtt.... mi üthetött beléje? Hiszen nem gyerök má! Házas embör!

Pünkösdkor lössz két esztendeje, hogy esküdtek. Itt van ez a kis mönyecske. Mint a falat könyér! Egy haragos szava nincsen se az uráhó, se hozzám se....."

Gondolta végig az öregasszony.

"A tulajdon leánya sem lehetne jobb! Dógos, tiszta, nem pazarló, szereti is a Janit, azt látni löhet.... hát mi bajja akkor - mért csavarog el minden éccaka, mint akit űznek.

Mög se melegszik, csak odavet egy-két goromba szót, azt se, mondja; beföllegzött!

Még legény korába is megmondta mindig:

- Édösanyám ide – vagy odamögyök- ekkorra möggyüvök!

Mög is gyütt! Haj jaj! Hol löhet most is? Merre tekerög így éccakának idejin?

Hát való ez? Röndös embör csinál így? Hej Istenöm, de möglátogattá minket...."

-Erzsi!.....Hallod é leányom.....? Gyere be..... feküggyé le...... majd hazagyün.... ha akar!

Szögezte le az öregasszony. A fiatalasszony duzzadt vörös szemhéjai alól gyűlölködve nézett az anyósára. A májka őszinte szánalmat érzett a menye iránt, és nézi - nézi vén, megtört fényű szemeivel a szipákoló nyeldeklő asszonykát, aki így összegörnyedtén csak árnyéka a néhai büszke járású, mindig dalos kedvű leánynak.

De mint a gyufa ahogyan az imént kilobbant, úgy lobbant haragra a fiatal asszony.

A szó vágott a menyecske szájából, mint a szíjostor sziszegve, fájón és ütések nyomán véres csíkok fakadtak az öreg asszony anyai szívében.

-Maga.... maga is az oka, hogy én ilyen szöröncsétlen vagyok! Mer csak ajnározza, kerülgeti a fiát, mint a vén macska az egy szem kölkit...., ahelyett, hogy mögmondaná neki...., hogy ne kutyákodjon...., hogy böcsüjje mög az otthonát! Miben van hiánya neki?

-Azt mongya mög? Hát bántom én? Rossz vagyok? Nem viselöm a gondját? Nem vagyok asszonya neki? Köll én mellüllem elcsavarogni?

-Hát mondja mög? Más jobban mögtakaritaná? Hát nem dogozok én, ölöget? Egész nap gürcölök mind a barom!

-Se éjjelem - se nappalom nincsen! Azér, hogy lögyön! Hogy szörözzünk valamit!

-Mögmondta édösanyám előre! Megmondta milyen életöm lössz!

Hirtelen csapott fel a hangja, mint a vércse vijjogás.

-Az apja is ilyen vót! Azt hiszi, hogy mer maga nem beszél róla én nem tudom? Az is ippen ilyen kocsmázó, sömmi embör vót.

-Azér nincsen most se többjük, mint amikor össze kerűtek. Mer hagyta!

-Mer maga hagyta!

-Mer akkor is csak ilyen töhetetlen vót, mint most.

-Ki neveete a Janit? Maga! Mér nézi el, hogy engöm ögyön, kinozzon itt a fia?

-Hát van lölke magának? Istenöm..... én nem türtőztöthetöm tovább magam!

-Neköm ölég vót!

Újra elővette a sírás és fojtogatta, rázta, mint a vihar a fát.

Egy-egy szófoszlány bugyborékolt belőle elő.

-Nhem...nhem...inkább a Drávának....de....nhem....élek.....így....mint....mint....a kutya....mhég...annak is.....több...böcsülete van....van....mint.....neköm.....

Az özvegy öregasszony torkát, valami föltorlódott keserűség markolászta, s csak ült, kucorgott az asszonyka mellett és meredt szemmel nézett a semmibe....

A mondanivaló, ki kívánkozott belőle. Mert muszáj valamit mondani, hogy meg ne fojtsa a keserűség.

-Ne bánts lányom. Nem én vagyok az oka..... én nem ilyennek neveetem.

-Jó gyerek vót a Jani....nem vót ilyen.....nem tudom mi lőtte....nem mongya neköm se.... neköd se...a hitös feleséginek .

-Mögmondhatná....Mér nem vallattad ki...én nem mondtam, Isten lássa a lelkömet, én nem mondtam neki...hogy....én..én..én nem mondok neki semit.!...hogy kinozzon tégöd....mér mondanám? Neköm...épen olyan kedves vagy....mint ű....én...engöm ne bánts, mert igaztalan vagy....ha engöm bántasz....úgyis bántott a sors ölöget. Még te is....phedig - phedig....

Lassan megeredtek szeméből a könnyek, végig gurultak sokráncú napégette arcán, aztán a menye domború combjára hajtotta fejét, elakadt a szava és kínos öreges sírás szakadt föl a melléből. Az utolsó szavakat, inkább önmagának, mint a fiatalasszonynak motyogta.

-Az apját.... azt... ne báncsuk...a hottat azt....ne báncsuk...mer mögver az Isten.... bennünket...az hadd nyugodjék....békében... 

A menyecske fekete haja, az öreg asszony dérlepte fejét cirógatta, és így összeborultan, mint két sorsüldözött a védelmet nyújtó bokor alján sírtak, zokogtak szüntelen....

János valami ismerős és mégis különös hangra ébredt.

Csrr...csrr...csrr!

"Mi a? Az eső esik? Nem löhet, mer besüt a nap az istálló ablakon."

Fölül. Alatta furcsán zizeg a széna. A hajából is széna szálak meredeztek elő.

Az ujjaival fésülte, húzogatta ki őket. Álmos. Rettenetesen álmos. A lábát úgy érezte nem is az övé. Tegnap hajnal óta nem vetette le a csizmát. Valami pokoli tűz égette a gyomrát. A nyelve érzéketlen száraz volt, büdös borszag böffent ki belőle.

Csrr...csrr...csrr..

- Mi a? - A hang irányába nézett. A tehén mellett piros fejkendő.

"Aha! Erzsi fej..."

A fejében valami furcsa szorítást érzett. Kusza össze - visszaságban képek jelentek meg ellőtte. Gyulladt szeme szaporán pislogott. A nap, a fény bántotta a szemét.

"Vissza köllene feküdni. Hány óra löhet? Rögge hatkor szokott az Erzsi fejni, merengett."

Csrr...csrr...csrr...!

"Hogy is van az a nóta amit este fujtak a pincébe? Nocsak! Elfelejtöttem. Híjnye a fene.... no, hogy is kezdődött?

Mögvan:

Réten- réten, sej a Börzöncei réten....

elvesztöttem a zsebbe való késem.

Késem után a karika gyűrűmet...."

Csrr...csrr...csrr...!

"Föl köll keni! Mög köll mosdanyi! Erzsi fej. Biztos mög is ötetött má. A malacok rínak. Még nem kaptak eleségöt."

-Pi -pi -pi -pipi nee -pi -pi....

"Ahá! Édösanyám a baromfiknak szór egy kis szömöt. A lovakat meg kőne pucóni. Az asszony fél tőlük!

Persze. A Sármány harap. Rúg is a büdös dögje. Hiába, föl köll keni. De nem, előbb hadd mönnyön ki az asszony. Majd.... azután. Igaz, hogy úgyis möglátott amikor begyütt az istállóba. Hogyne látott vóna! Hiszen nem bujtam el. Itt feküttem a szöme előtt. De nem szót.

Nem kőtött föl. Nem hát! Haragszik. Haragszik? Háát.... valahogy..... akárhogyan nézzük is... Van is oka haragunni! Én nem haragunnék? Az más. Neköm löhet. Löhet? A mindenségit, valahogy nem jól van! Mer mégsem löhet. Ha férfi is az embör, azér... csak nem jól van igy, ahogy van. A tavasz úta kevés éccaka tet el csavargás nékül. Minek az? Hát nincs az embörnek otthona? Mér kújtorog mint a kivert kutya? A Berci az töheti! Özvegy embör, bánatába iszik!

A Ferkót mög ehagyta a felesége, mer ivott! Most iszik. Minek köll barátkozni az ilyenökkel. Éccakárú -éccakára a pincébe kuncsorogni.

Hiszön van itthon bor, ha inni akar az embör gyeröke! Nem mondja senki, hogy ne igyon. De hát nem is annyira a bor, inkább a beszégetés, hiszön, nem járnak űk menyecskék után! Eszük ágába se vót ilyesmi.

Hát olyan nagy baj, ha elbeszélgetnek egy kicsit estinkint? Osztán megisznak pár pohár bort.

Nem kerül az pézbe! A fene ott ögye mög, aki sajjnája azt a kis bort.

Hát ki dogozik egész nap, mint a barom? Má ezt is sajnájják? Hű a keserves mindenit möggyulad a belem.

Tejet, egy kis tejet kéne inni. Az jót tönne..."

-Erzsi hallod e?

Az asszony nem szólt semmit, csak fejt, egyre gyorsabban fejte a tehenet. Szaporábban csurgott a lé a sajtárba, a jó meleg tej. Az edény szélén széles habgallért vert a csorgás.

-Erzsi....hallod e?....aggyá egy bögre tejet ide....

A menyecske, hóna alá kapta a kisszéket, fél kézzel a sajtárt fogva, sietett ki az istállóból.

Az ajtóból szólt vissza az urának.

- Aggyon a nehézség.....-már az udvaron sietett keresztül, amikor hozzá tette:....abba a részeges lump gyomrába.

-Mönnyé oda, ahun az éjje vótá!

Az öregasszony egy vödörben, korpás moslékot kevert a hízónak.

Föltűrt fekete ruhaujjából mint egy szögletes fadarab, úgy nyúlott ki erős, csontos keze.

A könyökéig rakódtak bőrére az apró korpapelyhek. Riadtan nézett a menyére:

- Fő keet?

A fiatal asszony arca piros, mint a tűzláng, szinte remegni látszott szája széle.

-Fő!

Egy szóval se mondott többet az öregasszonynak, aki a nehéz vödörrel a kezében lebotorkált a konyha előtti lépcsőkön. Ment megetetni a hízót.

Az utca végéről hangos tülkölés, malac visítás, röfögés, ostorpattogás. Hajt a kanász!

A konda egyre szaporodott. A kiskapukon három - négy ragacsos szőrű kócos mangalica süldő tolakodott kifelé. Az egyik házból a gazdaasszony kiabált a kanásznak:

-Vendel tee..!

-A göbénket majd hajtsd a kan felé! Tarcsd rajt a szömödet!

Fölébredt a falu. Innen-onnan szekerek fordultak ki az utcára. Ekézni, kapálni köll a kukoricát. Az asszonyok, lányok, tejeskannákkal siettek a csarnok felé.

Janiék előtt három darabbal nő a konda. Erzsi dühösen csapta be a kiskaput.

Az anyós a kútnál a moslékos vödröt öblítette éppen. A csirkék egymást csapkodva csipegették a földre hullott korpa és moslék maradékot.

Erzsi hirtelen a gyomrához kapott. Iszonyú szédülés kerülgette. Forgott vele az udvar, aztán elerőtlenedett a belső része is és dőlt belőle a reggelire evett aludttej!

-Szent Isten mi ez? Jaj mi van velem? Teremtőm ne hagyj el!

A pince előtti nagy diófához támolygott és átölelte annak gyűrött repedezett törzsét, majd lassan lecsúszott a földre. A szeme előtt különös, félkarikák kóvályogtak. Valahonnan messziről, nagyon messziről hallotta anyósa sikoltását.

-Jézusmáriám! Erzsi!.... Jani tee.... Jani....

-Jani...az istenfádat....

Az ura nevének hallatára, mintha éles karmokkal tépnék a bőrét.

"Csak ő ne, jaj... csak ő ne....."

Aztán minden csendes lett, nem látott, nem hallott semmit.

A szobában kellemes hűvös volt. Fenyő és alma szag. Májka, egy apró kis fenyőágat tett a vasalóba , annak a szaga érződött. A szekrények tetejére rakott piros cirmosalmák -még volt egy pár darab a tavalyi termésből- a gyümölcsös kertek finom illatát lehelték magukból.

Márai doktor a körorvos, egy székre tett lavórból kezet mosott, az öreg asszony egy tiszta, fodormenta szagú törülközőt tartott a kezében.

Megilletődött arccal hallgatta az orvost.

-Nem olyan komoly az eset Jalics néni! Nem kell úgy megijedni. Fiatalasszony, erős asszony, szép asszony hamar kiheveri a bajt. Csak a nyugalom kedves Jalics néni a nyugalom!

-Egy kis idegesség..... egy kis neuraszténia....Istenem... de hát ezek.... asszony betegségek.

Pár napig ágyban marad a menyecske....Elmúlik kedves Jalics néni....Egészséges lesz mint a makk! Amíg ilyen fiatal az ember, nem ér rá betegeskedni.

Márai doktor a szék karfájára terítette a törölköző kendőt, és a kis táskáját fogva kilépett a konyhába, az ajtóból köszönt vissza a betegnek.

-Sok szerencsét fiatal asszony...pár napig ágyban maradni.

-Majd, fölírok valamit. Isten áldja!

Jalicsné a kapuig kísérte az orvost és gondterhelt arcán látszott, hogy valamit kérdezni szeretne. Gond szántotta arcában, mint ijedt madárfiókák nyugtalanul repdestek a szemei.

Rekedt, félénk volt a hangja amikor megszólalt.

-Doktor úr kéröm....tudom, hogy Erzsi előtt nem akarta a doktor úr....

Az orvos arcára kiült valami kis elnéző, megértő mosoly, már az utcáról szólt vissza.

- Ne aggódjon Jalics néni. Nincs ok az aggodalomra. Egyszerű lelki megrázkódtatás, talán a tudatos öröm is hozzájárult.

A doktor a kisajtó gerendájára tette a kezét és úgy fél oldalt hajtva a fejét, félig komoly, félig huncut pajkossággal mondta ki a nagy titkot.

-Unoka lesz, Jalics néni, bizony....unoka.

-Reméljük, hogy fiú. No Isten áldja magukat!

Az öregasszony még a köszönést is elfelejtette, talán nem is hallotta az orvos utolsó szavait. Unoka! Jóságos atyám...unoka...fiú... mint a Jani vót, apró kis feketeszemű kölök....eleven mint a csík.....rossz mint az ördög....hogy ögyem a kis szivit....Jani...Jani hol vagy? Jaj...elmönt má mikor az orvosér, még nem gyütt haza....

Nem is tuggya... Istenöm....kis unoka....fiú Jézusom az a szögény asszony mög maga van ott benn. Jaj mihő kapjak? Jó kis csibe levest kőne csináni neki....pi-pi-pi-pipikém...pipi nee...jaj... hozom a kést...unoka... kis unoka....

Jalics Jani, hazafelé meglátta, hogy az apósa szőlőkarókat farag az udvaron.

Nagy halom akác forgács hevert, az öreg Hajdú körül. Az ismerős hangra fölütötte a fejét, s kezében lehanyatlott a rövid nyelű ácsszekerce.

-Jó napot!

A vője állt kint a kerítés mögött, fél testtel magasodva a lécek fölé.

-Aggyon Isten. Merre vótá?

-A Márai doktort híttam mihozzánk!

Jani, konokul bámulta a kerítést.

-Nocsak! Édösanyád?....

-Nem. Az Erzsi......

-Az Erzsi?.... -az após hangjában ijedtség bujkált.

-Az!

-Mi lölte?

-Nem tudom. Eszédűt. Édösanyámma vittük be. A diófa alú....Hányt is....

-Hányt?....mögütötte magát?

-Nem... nem tudok rúla....szójjék má majd be....- s fejével intett a ház felé.

-Szólok! Nem gyüssz be?

-Nem. Sietök haza...Isten velük!

-Veled is.

Az öreg hajdú, meggörnyedve az üléstől, sietett a kert felé....messziről kiabált.

-Erzsi!... Anyjuk!....Erzsi tee....- a kertajtón a kilenc éves Feri gyerek a legkisebb Hajdú ivadék szaladt be az udvarra.

-Édösapám, a Jani sógorunk vót itt? - izgatott piros volt az arca, az apja mogorván felelt.

-Az hát! Hol van anyád?....-a gyerek, futás közben kiabálta.

-Háttu a kertbe, krumpit szöd.....

Kirohant az utcára, körülnézett, s megpillantotta sógorát, vagy öt házzal odébb, amint sietős hosszú léptekkel mérte az utcát.

- Jani bátyám....Jani bátyám.....

Jani a gyerek hangját hallva megállt, visszafordult. Mosolygott. Csak a kutya tud olyan igen nagyon örülni a gazdájának, ahogyan a Feri gyerek nekirontott.

-Jani bátyám,... Jani bátyám, hová mögy?

S a sógor derekát ölelgetve lógott rajta, mint valami kolonc. Csupa tűz, csupa öröm, rajongás, ahogyan ölelte, birkózta ez a pöttömnyi emberke az erős nagy férfit.

Perzselt a szeme a nagy szeretettől.

-Nyughass má no!- Csitította Jani a gyereket, aki egy kicsit lehűlve hátrább lépett és durcásan kérdezte.

-Mér nem gyütt be mihozzánk?

A sógor, a nagy erős sógor simogatta tekintetével a fiúcskát a kis sógort.

-Nem értem rá.

-Nem hát! Mer mindig a pincéket bujja. Mivelünk má nem törődik.

A férfit, megütötte a szó. Szigorúan kérdezte.

-Ki mondta ezt neköd?

-Édösapám! Mög édösanyám is!

-Űk mondták?

-Űk!

"Hm! Má ezök is! A mindenségit, má ezök is. Hát az egész falunak nincs más dóga, mint űtet lesni? Hogy a tűz égesse meg űket. Má a gyerök is. Persze mer otthun hajja. Magátú nem mondaná" Gondolta. "Pedig szereti űtet ez a kölök, ű is szereti. Eleven. Mint egy kis csikó.

Játékos akár egy kis macska. Hiszön azér gyerök... hadd játszon. Lám most is milyen örömme futott utánnam. Nem köll elkedvetleniteni. A gyerök észre vönné, ha valaki nem sziveli. Fél is az olyan embertűl. Ű tűle nem fél. Nem hát. Mér féne? Porba mászó kora úta játszok vele. Hozzám nőtt. Mint az ásza bárány a juhászhoz. Milyen durcás. Akár a nénje.

Formázza is. Tisztára olyan férfi, gyerökbe. Még a természete is. Mög köll vigasztani."

-No se baj, Fercsi. Erzsi nénéd möggyógyul oszt elgyüvünk. Oszt csinálunk kis szekeret.

-Jó lössz?

Feri gyerek kerekre tátotta a száját.

-Az Erzsink beteg? - éppen olyan félénk volt a hangja, mint előbb az apjáé.

-Az a. Beteg.

-Azér nem gyüttek mostanába? - remény és kétségbeesés bujkált a szavaiban.

-Azér.

Jani érezte, hogy hirtelen melege lett, nagyon melege. Föl s le ugrált az ádámcsutkája.

A kis sógor, elszontyolodott. Megsimogatta a fejét.

-Ne hogy elpityeregd magad! A kutyafáját. Milyen katona lössz belüled? Mi?

Fercsi szeme fölcsillant.

-Huszár! Olyan mint Jani sógor vót.

-Nem igaz.....baka lösző....!

-Nem! Huszár löszök!

-Azér se. Baka lösző....!

-Isten fáját! Huszár löszök.

Jani elnevette magát: Muszáj nevetni a gyerök makacsságán. Huszár akar lönni. Ha bosszantani akarja, csak azt köll mondani neki, hogy "Baka lösző!" még toporzékol is mérgibe.

"Talpra esött egy kölök. Haj, ha űneki egy ilyen fia löhetne... Virgonc hét ördög természetű kis lurkó.... Mit nem adna érte? Pöttömnyi korába fölültetné a lóra. Föl bizony!

Akárhogy sápitozna az anyja. Az biztos, hogy nem anyámasszony katonája lönne belüle.

Bekocsiznának a vásárokra.... Nagyatádra, Barcsra, Csurgóra.... vönne neki kis szíjjustort, zergetollas kalapot, kis csizmát a lábára... mindent. Mindent a kutya mindenségit!

Az anyja kötne neki jó meleg kesztyüt, gyapjú mellinyt, hogy mög ne fázzon a szánon, télön.... De nincs! Nincs és talán nem is lössz.... Hát akor minek a garas kuporgatás?

Ki a fenének rakosgatni élire a pézt? A sírba nem löhet evinni. Éni! Éni köll az embörnek.

Igyon, ögyön, az az űvé, amit mögiszik, mögöszik. Spórujjon az a menydörgős ménkű!"

-Jani sógor.... - a gyerek hangjában könyörgés rezgett.

-Mit akarsz?

-Elmöhetök most Erzsi nénémhő?

"Most elgyünni? Nem! Most nem jó lössz. Még igön zivataros az ég a ház fölött. Most nem."

-Most ne gyere Fercsi! Ott van a doktor. Majd estére, vagy holnap. Jó lössz?

A Ferigyerek végleg elszontyolodott. Éppen csak el nem sírta magát.

-De... De édösanyámmal elmöhetök?

-Édösanyáddal elgyühetsz. No eriggy haza, mer apád keresni talál. Isten veled.

-Mögyök... csértessék....

Megfordult, s nagy ugra-bugrálásokkal mint egy kecskegida, elindult. A házuk elől visszakiáltott.

-Jani bátyááám....

"No mi a fenét akkar ez a gyerök?" Visszanézett. A Fercsi ott kapaszkodott a kerítésükön, onnan kiáltotta, mikor már a kapufélfát nyargalta.

-Jani bátyám..... huszár löszök.....

-Az a fenét, rongyos baka lösző.... Azér se! -s a gyerek beugrott az udvarba.

Majdnem az éppen ott szunyókáló kutyának a nyakába. Végig szaladt a nyitott verandán, s messziről kiabált a kertből kijövő anyjának.

-Édösanyám, a Jani sógor most mondta, hogy az Erzsink beteg.... Édösanyám.... est...

Nem tudta befejezni a mondani valóját, mert az éktelen kiabálásra a nagy fekete bakmacska

hátracsapott fülekkel, kiugrott a nyitott konyha ajtón, éppen Fercsi szaladó lábai közé vetette magát. A macska iszonyú nyávogással hömpölygött le a lépcsőről, míg a gyerek nagyot puffant a téglázott folyosón.

Szempillantás alatt ugrott talpra, és az ajtó mögé támasztott szemétlapátot dobta a kandúr után.

-Hogy a rossebb övött vona beléd... Majdnem el ejtetött....

Jani amikor haza ért, az udvar üres volt. Már amennyire egy udvar, üres tud lenni, ember nélkül.

Minden a helyén volt és mégis hiányzott valami ahhoz, hogy életet, mozgó eleven életet lásson az ember szeme. A baromfiak szanaszéjjel kapirgáltak a falat csipkedték.

A kacsák a dudafára pislogtak, fél szemmel, várták, hogy lepotyogjon a gyümölcs. Az ólak felől malacsivítás, és az anyadisznó öreges röfögése hallatszott. A megszokott, mindennapi kép, mindennapi hangok. Az ellustult vén őszült pofájú kutya fölemelte a fejét a kiskapu nyikorgására.

Csak a gazda. Elnyújtózva feküdt tovább az istálló fala mellett. Erősen odatűzött a nap. Néha kaffant ha a sok légy közül egy az orrára szállt.

A szája szélén véres apró tollpihék árulkodtak. A konyhaajtóval szemben, ágas-bogas elszáradó szelencefa, cserép köcsögök voltak rátűzdelve. A beton itató vályú szélén, verebek ugráltak, csipogtak. Ijedten rebbentek föl amint Jani a kút felé közeledett.

A kamra végében favágó tőke. Régen száradó, behasogatott tölgyfa tuskó. Körülötte rőzsegallyak, összetört fadarabkák.

Jani bepislantott a konyha ajtón. Az anyja háttal állt, nem látta mivel ugyan csak el volt foglalva. A lépéseket hallva megfordult. A kezében félig kopaszított tyúkot tartva.

A tyúk nyakán, véres tátongó seb, keskeny tarajos feje sután lóbálódott az átvágott nyakon. János lehajtott fejjel lépegetett az istálló felé. Az öregasszony az asztalra tette a szárnyast, és a fia után sietett. Kötényében megtörölte vizes, tollas kezét, s álla alatt szorosabbra húzta a fekete kendője csücskét. János az Istálló ajtónak támaszkodva várta az anyját. Szemben álltak. Mind ketten lehajtott fejjel. A fiú szólalt meg elsőnek.

-Vót itt a doktor? - rekedt, halk a hang, csak úgy a fogai között szűrődött a szó.

-Vót.

-Mit mondott?

Az öregasszony erős, széles háta megremegett, küszködött a sírással....

-Azt mondta, hogy... hogy pihenni kő az Erzsinek.....

-Mást nem szót?

-Meg azt.... hogy kiméni kő.....meg hogy..... olyan asszony betegség.... nem köll mögijenni....

János, nagy megkönnyebbüléssel fölsóhajtott.

"Az jó! Ha a doktor azt mondta, hogy asszony betegség, az jó. Akkor nem köll mögijenni."

-Még mit mondott? - tüzes kíváncsiság leskelődött a kérdés mögött.

-Amikor elmönt, akkor mondta, hogy..... - Májka nem tudta tovább fűzni a szót, előbbre lépett és odaborult a fia kemény, erős mellére.

-Jani.... Janikám.... - szipogta.

-Mit mondott a doktor!? - markolta meg durván az anyja vállát Jani kétségbe esetten.

Az öregasszony felszisszent a szorításra. Fölnézett a fiára, hűséges barna szemei a könnyek mögött is mosolyogtak.

-Janikám..... unokám lössz.... a doktor mondta..... azér nem köll mögijenni.

-Unoka? Jánossal megfordult az udvar. "Unoka... unoka..." dobolt a fülében a hír, amely váratlanul jőtt mint a nyári zivatar.

-Édösanyám!....

Az öregasszony összerezzent a kiáltásra.

-Édösanyám... hajja.... fiam lössz! Édösanyám.....- s úgy ölelte magához az öregasszonyt, hogy annak bele ropogtak a csontjai. De ű azt nem bánta. Odasimult a fiához, az ő erős, rossz, gonosz Janijához és ölelte, szorította, mintha egyszerre akarná szeretni, büntetni.

Lassan bontakozott ki a fia karjaiból. Még el-elakadt a hangja, amíg elmondta azt, amit el kellett mondania.

-Jani... Jani fiam.... Tudom, hogy te, nem vagy rossz embör.... Gyeröknek is jó vótá. Én nem tudom fiam, mi vót veled.... nem mondtad... nem is kérdöztem... a magad emböre vagy,... én nem akarlak bántani fiam... de ne tödd azt, amit eddig. Én az anyád kérlek.... fiam, én jót akarok neköd.... ott a feleségöd.... jó is, szép is...

-Janikám... mire való az a kutya élet?... Van neköd otthonod... mögböcsülünk itt... Erzsi is... én is...

Jani, csak nézte az anyja fekete kendőjét.

"Nem tud az embör ilyenkor mit mondani. Nem is löhet. Nehéz ujjat húzni azzal, akinek igaza van. Hát még ha az anyja és a felesége mond igazságot az embörnek. Ott fejet köll hajtani. Ha csak, nem bolond az embör. Már pedig ű nem az. Nem is vót soha. Igaz, hogy az elmúlt fél esztendőre, nincsen mentség. Arra nincs. Elcsavargott, elszökött az otthonából. De mögbolondut vóna, ha nem mögy. Mönni köllött. Üres vót a ház! Az Erzsi, az itt vót. Az itt. Meg az anyja is. De valaki hiányzott. Egy apró kis kölök. Egy visító, rugdalódzó, hempergő, kis kölök. Barnahajú, barnaszömű, mint ű, mög az anyja, az Erzsi. Mer más, ki löhetne más az anyja, az ű fiának? Az Erzsi. Csak ű. Más senki! Jó asszony. Hűségös. Igazi jó feleség. Nem is gondút ű soha, senki másra. Nem. Az Isten lássa a lölkét. Ezöntúl se fog. A Berci, meg a Ferkó, hadd kújtoroggyanak, éccakánként a högyön. Azokat nem várja senki. De neki? Fia lössz... anyjának únoka..."

-Édösanyám, benn van az Erzsi?

-Benn van fiam. Bemész hozzá?

-Bemögyök.

-Mönnyé fiam... Köll ilyenkor a jó szó az asszonynak.... mönnyé gyerököm.....

János lehajtott fejjel állt meg a szobában. Hűvös csendesség vette körül.

Erzsi a fal felé fordulva mozdulatlanul feküdt az ágyban. Sötét haja fekete folt a fehér vánkoson.

Nagy szemei a falon kerestek valamit. János szeretett volna mondani valami nagyon szépet, valamit, ami megbékítené az asszony szívét, de nem jött ki más a száján, csak a neve.

-Erzsi.... Erzsikém....

Az utóbbira, feléje fordult a sápadt arc. Az ajkak vértelenek és némák, de a szemek, annál beszédesebbek. Egyszerre vádolnak és simogatnak. Hűséges barna asszony szemek. Azok tudnak így nézni. Fájdalmasan, megbocsátón, panaszkodóan.

"A régi Jani szólalt meg az előbb. A jó, a kedves, a szerető, az ő Janija. A másik, az nem ű vót. De ez, aki itt áll pirosan, szégyenlősen ez az űvé. Senki másé. Az ő gyerekének az apja. Aki még csak lössz, majd."

Szende leányos mosolyt öltött az arca. Már nem haragudott.

Jani egyetlen ugrással dobta magát az ágy szélére. Nagyot reccsent a deszka.

Félig kihúzta a feleségét a dunyha alól, és szorította, csókolta, ahol érte. Erzsi nem védekezett.

Elerőtlenedve hagyta. Olyan jól esett, ez a bolondos nagy szeretet.

A csiklandozó bajusz incselkedése. Az erős férfikarok ölelése. Tudta, érezte, hogy megint a régi, az igazi Jani öleli. Halkan súgta maga elé.

-Utolsó, rossz kutya vagy,....

Jani fülét, megtalálta a szó. Kiegyenesítette derekát, de nem engedte el az asszonyt.

-Csak vótam. - bűnbánattól volt terhes a mondás.

Erzsi fürkészve nézett a szemébe.

-Biztos?

-Biztos!

Jani most már gyengédebben húzta magához az asszonyt, s szégyenlősen susogta:

-Erzsikém.... No.... Fiú lössz? - Az asszony elnevette magát.

-Hunnan tuggyam én azt. Fiu?.... Persze.... fiu lössz..... Jancsika.....

Májka szólt be a fiának.

-Édösfiam, vághatná egy kis fát, hama mög akarom főzni ezt a tyukot.... Mönnyé... Janikám.....

-Mögyök.

János fütyörésző kedvvel csapkodta az ágakat. Két ölben alig bírta bevinni a konyhába.

Az ajtófélfáról leakasztotta a pince kulcsot, és egy nagy kék zománcos korsóval lement a pincébe. Sokáig lent volt. Az öregasszony már kitálalta a párolgó csibe levest, a fia még mindig nem jött elő. Utána ment. A Jani körül, fehér volt a föld a sok faforgácstól. Szanaszét, fúrók és szerszámok hevertek.

-Mit csinálsz fiam?

Jani, fölnézett a munkából. Nevetett, csillogott a szeme, egyszerre csupa tűz, csupa vidámság áradt a mosolyából.

- Járókát édösanyám! Járókát a fiamnak! Az öregasszony szívét, valami kedves melegség ölelte körül.

Bólogatott. Megnyugodva, beleegyezően.

-Jól van édösfiam. Igön jól van.

Aztán sajnálkozva tette hozzá.

-Jó lönne egy kis fujtott must....ha vóna.... az Erzsinek.... - Jani fölállott, kinyújtóztatta hosszú izmos testét.

A pince félhomályában csillogtak - villogtak szép formás fogai, a mosolyra nyílt ajkai között megjegyezte.

- A must kiforrott édösanyám. Mögpihent!

-Úgy pözsgött, azt hittem, széjjel veti a hordót. De mögnnyugodott. Kiforrta magát. Tiszta bor lött belüle. Átlátszó tiszta bor.

S huncutul kacsintott az anyjára. Az öregasszony, az anyja, elgondolkozott egy kicsit, aztán rábólintott:

-Kiforrott. Hála Isten fiam, hogy kiforrta magát, és nem vetötte széjje a hordót.

Oláh Isván (Arabonus)

Betyárok Berzencén

A régi berzencei parókia

Az 1848-as szabadságharc után a jogbiztonság nagyfokú hiányosságát mutatja a garázdálkodó betyárok elszaporodása Somogy megyében, így Berzence környékén is. 1861-ben Patkó Jancsi és Patkó Pista testvérek hét társukkal ellátogattak Berzencére és kirabolták Kavulák János kanonokot. Fölköltötték az alvó plébánost, és kényszerítették, hogy adja elő a pénzét és az értékeit. Elvittek tőle 100 aranyforintot és az órája aranyláncát. Az óráját nem vitték el, mert nem tartották értékesnek. Szóvá is tették, hogy roppantul csodálkoznak, hogy a berzencei plébánosnak milyen közönséges, ócska órája van. A szabályos begyűjtés után még előkelő módon meg is vendégeltették magukat, és jócskán kortyolgattak a a plébános borából, majd megfenyegették Kavulák atyát, ha bárkinek is szól a rablásról, kegyetlenül végeznek vele.

A berzencei vízimalom a múlt század elején

Két nap múlva Ivcsik nevű molnárunkat akarták kirabolni, de Ő olyan lármát csapott, hogy a betyárok eltakarodtak zsákmány nélkül, de búcsúzóul úgy megsebesítették a szerencsétlen molnárt, hogy csak hetek múlva vált ismét munkaképessé. 1863-ban Bergán Jancsi bandája egy másik berzencei molnárt, Josics Eleket rabolták ki.

Ezek a konkrét esetek csak a nevezetes bűntények közül valók. 1877-ig igen gyakran fordultak elő rablások és fosztogatások Berzencén és környékén. A zsdálai csárda, Mélyvízi csárda, a Bocskádi, a Krumpli és a Tüskevári csárdák a betyárok bűntanyái és mulatozási helyei voltak. 1877-ben 12 személyből álló katonai segélycsapat érkezett hozzánk, hogy fölkutassák és felszámolják a veszélyesé vált betyárvilágot. Némi eredményt ugyan el is értek, de még 1889-ben is súlyos rablást és gyilkosságot követett el Oroszlán Pali és bandája, amikor kirabolták a német származású berzencei földbérlőt, Mauthner Albertet és az erdőben agyonlőtték Rácz József erdőst, nehogy elárulja őket.

Forrás: Marics József atya írása

Baksay Sándor így ír a somogyi betyárról

"....A folytonos semmit- vagy igen keveset-tevésben unatkozó erő birkózásban, baltavetésben, famászásban, bujkálásban, csínytervezésben, erőszakban és ha néha városba, vásárba, búcsúra került, véres verekedésben edzette magát, s igen gyakran Kaposvárott vagy a tapsonyi vasak közt senyvedt el, vagy a törvényfán szakadt meg. Széles fekete szalaggal beszegett sulyos vargánya-kalapjával, czifrára kihányt rövid veszprémi szűrével, háta közepéig sem érő gallértalan ingével, száz redőbe szedett, hosszú rojtos, rövid gatyájával, telekes bocskorával, balkézben viselt fényes baltájával, középen két felé választott, részben hátára szabadon omló, részben füle mellett csimbókba kötött fekete hajával, hetvenkedésével és káromkodásával: ez volt a kanász. Némelyik kinövi magát közöttük királylyá, kinek szava Siófoktól Dráva-Fokig parancs számba megy a kanásztársadalomban, rendőrködik és itéletet mond társai között, és eszével, vagyonával tekintélyre vergődik, mint Kertész Pali Kálmáncsán, a ki uralkodott és meghalt a nélkűl, hogy valaha megfordúlt volna Kaposban. És beljebb, az erdő mélyén, a kanász-tanyán öt-hat bújkáló ember tűz körűl ülve, néha kifáradtan, néha dőzsölve rejtőznek a vármegye elől. Nyírettek (szökött katonák), helyből kimaradt cselédek, apró vétségek és korcsmai verekedés miatt erdőre szaladt legények, kik ma önként jelentkeznének a biróságnál bújkálnak erdőről erdőre; a hír, a dal szárnyra veszi őket, s néhány hét alatt – kivált ha pandúr is jő közbe, – kinövik magukat Sobrivá. Szilajság, mely törvényt s felsőséget nem ismer, hajtja veszte felé a legtöbbjét ezeknek a Scott Walter yeomanjeire emlékeztető alakoknak...."

Kanászok földjén

Terra subulcorum regiorum.

Tölgyerdő Somogyban

"......Somogy a század elején csak hírből és egy barátságtalan párversből volt ismeretes. Kinek jutott volna eszébe tapasztalás végett keresztűl utazni egy várostalan vármegyét, melynek minden érdekessége Szigetvárnál kezdődött és végződött is? És a ki végig bolyongta is, balitélettel gazdagon lépte át, s még gazdagabban hagyta el határát; mintegy kötelességének tartotta tapasztalatát minél érdekesebb nagyításokkal megtoldva terjeszteni, és beszélni a szokatlan népviseletről, a szokatlan tájbeszédről és a szokatlan erdőségekről. Mert erdő erdőre borúlt mindenfelé; árnyékos bükkösök, sötét tölgyesek, félelmes nyíresek mindenütt. Ilyen a vidék lent a Drávára dőlve a folyam hoszszában Zákánytól Szigetvárig, keleten az egész Zselicz, és még föntebb Csoknya, Mesztegnye s Karád felé, föl a Balatonig.

Kanászok

Királyi nyájak, magyarán szólva disznócsordák birodalmai voltak ezek az erdők a Bélák korában. Udvarhely Drávára dűlő erdőségeiben, Berzencze alatt tanyáztak a királyi kanászok; sőt a falu nevéből itélve maguk a Bélák is gyakran fölvonatták itt sátraikat; legalább III. Bélának egyik oklevele 1193-ból ezt bizonyítja. Királyi családi birtok, Terra subulcorum regiorum. Királyi kanászok, kik a futó IV. Bélának Segesdtől Dalmatiáig kiséretűl is szolgáltak.

Valóban ez az erdőség egészen királyi kanászoknak való hely volt: és utódaik, noha keveset tudtak az ősi hagyományokból, meglehetősen királyi kanászok módjára éltek, maguk alkotta szabadalmaikkal az agarévi, szentai zsitvai és atádi erdőkben....."

Karádi népviselet

"....A folytonos semmit- vagy igen keveset-tevésben unatkozó erő birkózásban, baltavetésben,
famászásban, bujkálásban, csínytervezésben, erőszakban és ha néha városba, vásárba, búcsúra került, véres verekedésben edzette magát, s igen gyakran Kaposvárott vagy a tapsonyi vasak közt senyvedt el, vagy a törvényfán szakadt meg. Széles fekete szalaggal beszegett sulyos vargánya-kalapjával, czifrára kihányt rövid veszprémi szűrével, háta közepéig sem érő gallértalan ingével, száz redőbe szedett, hosszú rojtos, rövid gatyájával, telekes bocskorával, balkézben viselt fényes baltájával, középen két felé választott, részben hátára szabadon omló, részben füle mellett csimbókba kötött fekete hajával, hetvenkedésével és káromkodásával: ez volt a kanász..."

Juhászok

"....De az erdők ritkúlnak, az irtások tágúlnak, a majorok szaporodnak, a csárdák pusztúlnak, a kanász dicsőség napja lehanyatlik, és a tenyérnyi széles vörös posztóval szegélyezett, selyem virágokkal kihányt kanász szűrt tisztes pitykés dolmány váltja fel balta helyett ártatlan furkósbot lesz a kezebeli; és káromkodás helyett halk füttyentéssel kormányozza a koczát az az emberséges, bár kissé szennyes, nyírett hajú polgári alak, a ki a fatörzsön ülve, figyelemmel olvassa a múlt heti újságlapot, melybe szalonnáját takargatta az asszony.

Hatalmának egyébként is hanyatlania kellett. Ősidőktől fogva ő volt az első pásztorember az erdős Somogyban; a legtörzsökösebb minden pásztorok között, mert hiszen lám, őtet még a török sem bánthatta, nem is sarczolhatta. De az irtások terjedésével, a majorok szaporodásával, a vadas erdők megtilalmazásával birodalma egyre szűkebb határok közé szorúlt, s az ő hanyatlásával arányban növekedett a selymes birkák őreinek tekintélye. Emberségesebbek, írástudóbbak, vagyonosabbak, helyhez kötöttebbek; belegeltetnek az erdők közé mint újabb foglalók a birkás gazda és az ő bojtárjai, a kiknek szintén vannak hosszú kampós botjaik, de a kampó magából az anyafából kifaragva és nem vasból vassal pántolva, tisztes jelvényűl csupán és nem verekedés végett viselve, mint az Alföldön..."

Földbirtokos a tanyán

Forrás:

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben. Somogy megye (Baksay Sándor)